5. fejezet -Chloé

Teljesen időzavarban voltam, mióta bekerültem ebbe az intézménybe.
Elzártak mindentől: az emberektől, a civilizációtól és a barátaimtól.
Barátok...
Ugyan, miről is beszélek? Nincs egy se. Mindet elűztem magam mellől. Az összeset.
Egy szörnyeteg vagyok. Nem győzi elégszer hangoztatni  kezeléseimen Mrs. Knight. Minden egyes nap egyre közelebb kerülök a szakadék szélére, ahol Mrs. Knight tárt karokkal várja az igazságot.
Többször megfordult a fejemben, hogy kikelek magamból, és kiabálok, hogy jogtalanul tartanak bent a pszichiátriai osztályon, esetleg felborítanék pár asztalt és széket, betörném az ablakot.
De ha teret engednék a lobbanékonyságomnak csak hosszabb távra tűznék ki a szabadulási időpontomat.
Inkább leadtam a büszkeségemből és többnyire azt teszem, amit az őrök elvárnak tőlem: viselem a fehér durva tapintatú "pizsamát", ami nekem erősen egyenruhás kinézetű, nem szólalok fel ok nélkül és tűröm a gúnyolódásaikat.
A legszörnyűbb az egészben, hogy valódi gondokkal küzdő betegekkel vagyok körülvéve. Természetesen ebédnél találkoztam pár olyan esettel, mint én- tehát jogtalanul tartják itt őket-, de ők másik osztályhoz vannak rendelve, szóval csak délben találkozhatok velük. Mondták, hogy a depresszánsok, amiket adnak, közel sem gyógyító szándékúak.
Rachel, aki szinte barátommá vált idebent, bevezetett az itteni életbe. Elmagyarázta a szinteket, és a gonosz orvosokat. Az ápolók követik a feletteseik utasításait, akik állandóan azt szajkózzák, hogy soha ne higgyenek egy őrültnek, ahogy ők neveznek minket, a pácienseket.
Szóval ha akarnánk se tudnánk elmagyarázni nekik, hogy jogtalanul vagyunk bezárva ide. Rachelt a mostohaanyja rakatta be 1 éve, emberölési kísérlet gyanújával. Természetesen egy szó sem volt igaz a vádakból, de Rachel apját oly annyira lehetett befolyásolni, hogy egy nap a lány azt vette észre, hogy már itt tölti mindennapjait.
Néha az apja próbálja meglátogatni, de az orvosok megmondták az ápolóknak, hogy olyankor mindig hivatkozzanak valamilyen sürgős és halaszthatatlan kezelésre, amit nem szakíthatnak meg csak azért, hogy beszélgethessen a lányával. Telefonon is próbálta elérni egy időben, de azt hazudták, hogy csak kiabálna és köpködne a telefonba, az új gyógyszere mellékhatása miatt.
Szóval ez a hely egy csapda. Az igazi betegekkel alig törődnek, minket, normálisokat, megpróbálnak tönkretenni.
Mindezt rengeteg pénzért.
De tegnap megkaptam a reményt, amelyért rég óta imádkoztam: eljött meglátogatni Laura és Matt.
Nem jöttem rá, hogy hogyan sikerült kijátszaniuk a recepcióst, hisz tisztán emlékszem az egyik kezelésemre, amikor Mrs. Knight azt mondta, hogy felejtsem el a családomat.
De biztosan volt annyi eszük, hogy nem Matt nevét diktálták be a látogató neve rublika alá.
Teljesen elszörnyedtem, amikor elolvastam a levelet, amelyet Matt írt. Természetesen nem tartottam meg, hisz itt bármikor elvehetik tőlem, és akkor minden fuccsba dőlne.
Egyenlőre követem a játékszabályokat: reggel rendbe szedtem magam, fogat mostam, ahogy a többiek, elmentem a reggeli száraz zsömlémért, és a májkrémes konzervemért.
Vártam és vártam.
De csak nem jött a felmentő sereg- pedig titokban még össze is pakoltam az utazómba azt a kevés dolgot, amit apa küldött be az egyik munkahelyi barátjával.
Délben minden pontosan ugyanúgy történt, mint mindig: elszörnyedve vettem el a napi adag ételemet, és leültem Rachel mellé, aki most is lógatta az orrát.
Nem mertem még neki se megemlíteni, hogy lehet, hogy ma látjuk egymást utoljára. De  valahogy csak utalnom kellene rá... Hisz annyit segített.
- Rachel... Ha egyszer kiszabadulok innen... Esküszöm, hogy segítek rajtad!- mondtam neki komolyan.
Rachel egy pillanatig megőrizte tartását, majd egy áradatként szakadt ki belőle a letagadhatatlanul keserű nevetés.
- Nincs rá mód, ne ringasd magad álmokba!- jegyezte meg és bekapott egy kanállal abból a... Igazából sejtésem sincs, hogy mi is volt az, amit eszünk, de vagy ez, vagy az éhhalál... (Rachel szerint volt már olyan, aki az utóbbit választotta...)
- Én bízok benne- feleltem halkan.
Ebéd után bementem olvasni a hálókörletembe, ahol már vártak a drágalátos ápolók.
- Vedd be szépen a gyógyszered- mosolygott rám egy tejfehér szőke hajú, középkoraiban járó nő.
Rámosolyogtam, és csak annyit mondtam: - Természetesen!- és már be is kaptam a pirulát, majd leöblítettem vízzel.
Mikor látták, hogy nyeltem egy hatalmasat megkönnyebbülve távoztak. Vártam egy picit, majd el mentem WC-re, ahol kivettem a nyelvem alól az oldódó keserű tablettát és  a beledobtam a toalettbe, majd lehúztam.
Letelepedtem az ablak alá és kinyitottam a következő novellánál a könyvet: Gogol egyik híres műve volt, a Köpönyeg. Ez a könyv rengeteg orosz irodalomból való novellát és egyéb alkotásokat tartalmazott. Magamtól biztos, hogy soha nem vettem volna a kezembe, de az unalom győzött.
- Chloé Bender, kérem pakoljon össze- jött vissza a szőke ápoló mosolyogva.
Annyira megörültem. Végre!
Gyorsan felkaptam az utazómat és már szaladtam is a keményen őrzött átjáró ajtóhoz, ahonnan egy folyosó nyílt, ami a recepcióhoz vezetett, így a külvilág felé.
Próbáltam felidézni magamban Matt és Laura arcát- végtelen öröm töltött el.
Teljesen simán átengedtek a folyosón, senki nem jött utánam, hogy visszarángasson, és senki nem ellenkezett.
Minden úgy történt, ahogy elképzeltem: Matt a recepciós pultnál állt és egy fehér lapot tartott a kezében, egy feltűnő, lila pecséttel.
Megöleltem, és teljes erőmből magamhoz szorítottam.
Nem szokásom sírni, nagyon ritkán mutatom ki a valódi érzéseimet- de úgy éreztem, hogy ezen a bizarr helyen ez is megengedett.
Matt elvette tőlem a kis bőröndömet, és elindultunk az automata nyílászáró felé.
Újra a való életbe lépek ki, újra élni fogok!- futott át az agyamon.
És amikor kiléptem, valóban teljesen átjárt a szabadság érzése. Innentől kezdve én diktálok.
És akik a családomat, a barátaimat, és engem bántanak... Azok halottak.

***

Puha ágy.
Kényelem.
Szép lassan kinyitottam a szemem, attól tartva, hogy talán ez csak egy álom volt. Talán még mindig abba az őrültek házában vagyok.
- Soha nem lenne vége, ha állandóan szöknétek, Matt!- hallottam a konyha felől egy határozott női hangot. Laura.
Ez nem egy álom.
Tényleg itt vagyok!
Ott van apa kitömött szarvasfej tiarája, azon a bűn ronda fekete falapon. És ez a kanapé: minden szöszt felfogott, egy kiárusításon vették, mert szükség volt gyorsan egyre.
És a falon ott lóg az a kép, amelyen egy hajó éppen viharba keveredett, és a hullámok szinte olyan magasra csaptak, hogy a fedélzetet komoly veszély fenyegette.
Egyik bútor sem illett egymáshoz, és erősen antik stílusú beütést keltettek.
Máskülönben annyira idegesített, hisz én a szép, csillogó, színben tökéletesen egymáshoz passzoló szobákhoz vagyok hozzászokva, és nem ehhez.
De most... Most ez jelentette nekem a mindent.
Én annyira örülök,hogy itt lehetek, legszívesebben ugrándoznék, de nincs erőm. Gyenge vagyok.
Talán szólni kellene Mattnek, hogy eszméletemnél vagyok. Biztos a kocsiban bóbiskolhattam el, Ő pedig becipelt a nappaliba. Annyira Mattre vall...
Lehunytam a szemem és hallgatózni próbáltam.
- De látod, hogy mire képesek! És apa... A családunk...- ez a hang határozottan egy fiúé volt. Egy fiúé, aki rettenetesen aggódik és fél. Egy fiúé, aki tart a holnaptól és állandóan a háta mögé tekinget. Egy fiúé, aki kilátástalan helyzetbe került, és nem tudja, mi tévő legyen.
Odaakartam menni, és olyan erősen megölelni, mint a recepciós pult előtt. De képtelen voltam. Végtelenül gyengének éreztem magam. Mi történt velem?
- Matt... Együtt megoldjuk, rendben?- egy székcsikorgás. Biztos Laura felállt és átölelte a bátyámat.
Szünet.
Néma csend.
Mi történhet?
Lehet, hogy mégis az agyam viccelt meg, és ez csak egy álom volt. Ha kinyitom újra a szemem ,akkor visszatérek a pokolba. A kínzás házába.
- Megnézem Chloét- motyogta halkan Laura, és már hallottam is a lépteit.
Milyen valóságos álom- ki gondolta volna, hogy ekkora fantáziám van?
Éreztem, ahogy valaki feljebb húzza rajtam a takarót.
Nagyon óvatosan kinyitottam a szemem. És ott volt!
- Laura- próbáltam megszólalni, de inkább recsegésnek hangzott, az amúgy fülbemászó hangom.
- Pszt!- csitított el a szőke hajú lány- Pihenj, biztos gyengének érzed magad. Megpróbálom elmagyarázni: azok a gyógyszerek, amiket ott kaptál, romboló hatást idéztek elő benned. Gondolom reggel, délben és este kaptál belőlük. Azonban a szervezeted észrevette, hogy kimaradt az esti adag. A hiány előidézett benned egy szükségállapotot, tehát kívánja a kapszulát. Mivel nem kapta meg a megfelelő mennyiséget-jobban mondva semmit-, ezért megpróbálja előállítani azokat az anyagokat. Ezért érezhetsz erős fáradtságot és gyengeséget. Sejtéseim szerint körülbelül 2 nap múlva már minden regenerálódik benned, és újra a régi önmagad lehetsz teljes mivoltodban.
Egy kicsit soknak találtam ezt az információt, ami magyarázatot adott ugyan, de egyszerűen képtelen voltam befogadni. Laura próbálta leegyszerűsíteni a folyamatot, és köznyelvűre lefordítani, de én nem bírtam feldolgozni.
Lassan bólintottam egyet, mire szúró érzést véltem érezni a tarkómnál.
- Tudom, hogy kiköpted a gyógyszert. De a nyálad a nyelved alatt elkezdte oldani, és akaratlanul is bekerült a szervezetedbe- folytatta a magyarázatot- Nagyobb gond lett volna, ha valóban lenyeled Őket. Akkor feltételezéseim szerint, a hiányállapot egy túl nagy méretű dolgot generálna. A halált.
Ismételten megpróbáltam bólintani, picit óvatosabban, hogy ne kelljen újra éreznem a fájdalmat.
Lehunytam a szemem, mert nem bírtam tovább nyitva tartani.
Tudtam, hogy a lehető legnagyobb biztonságban vagyok.
Feladhattam tehát a harcot, és átengedhettem magam egy álomnak. Legyen meseszép, gyilkos, horror, rém, bájos, színes... Nem érdekelt.
Újra itthon voltam.
Csak ez az egy számított.

4. fejezet -Matt

Éreztem, ahogy izzadni kezdett a tenyerem. Tudtam, hogy elfog előbb-utóbb érkezni ez az idő.Az igazság ideje.
Idegesen tekintettem a karórámra. A mutató éppen, hogy mozdult valamit.
Egyre csak az előttem lévő hatalmas vékony képernyős tévét bámultam, amin ócskábbnál ócskább reklámok váltakoztak.
Egy ideig figyelemmel kísértem az embereket: egy lány bement egy butikba, ahol ruhákat nézegetett. Hosszú szőke haját, amiben egy rózsaszín tincs volt lófarokba hordta, fülében a fülbevaló minden egyes mozdulatára hálás csillogással válaszolt. Kifinomult és látszatra is drága ruhákat hordott. Egyből le lehetett vonni a családi állapotát, a környezetét, az elhomályosult gondolkodásmódját.
Tudtam, hogy szegény családból származott, ahol megromlott anyjával a viszonya az állandó elégedetlenkedése és siránkozása miatt. Az iskolában a legmenőbb klikkhez akart tartozni, ezért kötelességének érezte, hogy úgy nézzen ki, ahogy "azok" a lányok. De persze céljai útjába állt a pénz, az örök elrontó. Anyja örült, ha a számlákat képes volt finanszírozni, de gondolom lánya miatt néha még azokat is félrelöki, csak azért, hogy a lánya boldog legyen.
Ezt azokból az apróságokból vontam le, amiket láttam. Először is feltűnő helyen lévő márkajelzéses ruhákat hordott, és most is azok között búvárkodott. Miután megfelelőnek találta a márkajelzés elhelyezkedését, kereste az árcédulát. Nagy fájdalmak között hajogatta vissza a polcra folymatosan a drága darabokat.
Később balra tőlem, a büfék és gyorskajázdák soraságában egy családra lettem figyelmes.
Elszörnyedve tekintettem a jelenetüket. A gyermek láthatóan egyke volt, és a szülők pedig minden felesleges dologgal felruházták.
Épp nevettek azon, ahogy az édes drága tökéletes fiúk belerakott egy pizza darabot a kólájába. Több probléma is feltűnő lett, mint például, miért rongálják a gyermekük szervezetét minenféle hulladékkal? És kérem, hol tart a mai világban a nevelés? Egyáltalán tisztában vannak a szülők a teendőikkel?
Nyilvánvalóan nem. Illetve elég kevesen. Túl kevesen.
Így esett meg, hogy idő után már a televíziót is érdekesebbnek találtam, mint a körülöttem lévő embereket.
- Matt?- hallottam meg mellettem egy vékony lányhangot.
Mikor észrevettem a szemkápráztató jelenséget, teljesen elakadt a szavam.
- Suze? El se hiszem, hogy te vagy az- a lány elpirulva leült mellém.
- Te sem panaszkodhatsz. Bár te az emlékezetemben mindig is ennyire helyes voltál- mondta Suze.
Suzanna Suarez előző életem egyik közeli barátja. Régebben kopott szemüveget hordott, ellenezte a sminket, a mű dolgokat, és kamaszkorának köszönhetően néhány kósza pattanás helyezkedett el állandó jelleggel az arcán. Elnyűtt, 2 mérettel nagyobb, fakó ruhákat hordott, így tiltakozva a divat ellen. Arcát össze-vissza álló göndör gyerekes hullámú haja keretezte.
De most: mintha egy átalakító műsorban vett volna részt. És ki tudja, hogy nem e így volt e...
Göndör haja véglegesen eltűnt, helyette kivasalt egyenes haja volt, hatalmas barna szemeit hosszú fekete szemcerúzával és 1 cm-es műszempillával emelte ki, az öltözéke pedig... Hát... Egyáltalán nem a divat elleni volt, sőt...
- Teljesen megváltoztál- mondtam neki.
Kacéran felnevetett. Ő már nem az a jószívű, kedves és önzetlen ember volt. Élvezte a szépségét és élt is vele. Bizonyára több fiút is bolondít egyszerre.
- Remélem ezt bóknak szántad. Nos, untam a stréber titulust- mosolygot rám édesen.
- Mit szeretnél tőlem?- kérdeztem a lényegre térve.
Ma hajnal 4-kor kaptam egy SMS-t tőle, amiben az állt, hogy ma 11-re legyek a Plázában, vagy különben búcsúzzak el a családomtól.
Tudta a titkomat.
Tudta, hogy bújkálunk.
Tudta, hogy a markában tart.
- Ó, Mattie, de most miért támadsz így le?- simogatta meg az arcomat- Nem értem, miért kell egyből a rosszat feltételezned- pislogott rám kislányosan- Hogy van a kis Chloé?
- Honnan tudsz róla?- néztem rá.
- Megvannak a magam kapcsolatai- kacsintott rám és elégedetten hátradőlt a padon.
- Beavatnál az új világodba?- néztem rá.
- Ó, azok a tengerkék szemek most is olyan tiszták, mint egykor. Sose bírtam nekik ellenállni. Ahogy most sem- pirult el- Magyarázatokat szeretnél?
- Kérlek.
Suze letekerte fehér alapon fekete párducmintásos sálját és óvatosan belehelyezte az ölébe.
- Először is, bocsánat a karambolért. Lekellett szerelnem Chloét. A fickó túl nagy kocsival ment beléd. Nem akartam, hogy neked bajod essen.
Hirtelen düh kezdett tombolni bennem. Ki ez a lány, aki mellettem ül? Mi történt vele? Mitől lett ennyire gonosz?
- Majdnem meghaltam- sziszegtem a fogaim között.
Hirtelen két hideg kéz fogta meg az arcomat, és maga felé fordította.
- Bocsáss meg, nem akartalak bántani. Téged nem- elhúzódtam tőle, mire ő megrázta a fejét- Azt hittem, hogy nagyobb lelkiismereted lesz a Chloéval megesett éjszakátok után. Nem adtam be nektek elég port...
Lehunytam a szemem.
Tudtam, hogy hazugság az életem, de nem gondoltam volna, hogy egy második erő is közrejátszik benne. Az állandó titkolózás közepette teljesen elfelejtettem az apró jelekre figyelni. Chloé soha nem jött volna be olyan szándékkal, és feltehetőleg én józan állapotba elutasítottam volna.
De mindketten befolyásolva voltunk.
És én hónapokon át emésztettem magam.
- De elérted, amit akartál- szögeztem le- Meggyűlöltük egymást.
- Nos... Te is tudod, hogy hazudsz- érintette meg pajkosan az orrcsúcsomat- Pontosan tudom, hogy Chloé nem adta fel soha a kísérletet, hogy újra jóba legyetek, szóval Ő nem utál téged. És te se Őt. Te magadat utáltad.
Igazat mondott.
Bólintottam.
- Azért kellett a karambol, hogy becsalogasd Chloét a kórházba, ahol Cristofel Knight anyja kezei közé adhattad- mutattam rá.
- Pontosan. Okos vagy- dicsért meg- Ám egy valamit nem értek. Valamiért összevesztetek a kórtermedben. Ahol persze én is többször meglátogattalak... Chloé  nem hajlandó beszélni. Semmiről se. És ez gond. Nagy gond.
- A te gondod- vontam meg a vállam.
- Tévedsz. Tudod nem akartam ehhez folyamodni, de ha te így, akkor én úgy...- elővette a telefonját, valamit nyomkodott, majd felém tartotta a telefont.
A telefon kijelzőjén Dublin rendőrségének telefonszáma, vagyis a 01 666 9500 volt.
Tudtam, hogy ez mit jelent.
- Ki, vagy mi a fontosabb? A családod, vagy a titkod előttem?
Megpróbáltam felidézni azt az estét a kórházban. Nyilvánvalóan azért pikkeltem rá, amit Laurával próbált tenni.
- Vigyázz, meg ne csússzon az ujjam- sürgetett Suze, megrázva a kezét.
- Tedd el.
- Kapok kielégítő választ?
- Igen.
Suze arcára diadalittas mosoly telepedett és kíváncsian fordult felém fülig érő mosollyal.
- Chloé gonoszkodott egy lánnyal.
- Mi a neve?
- Lényegtelen- nem akartam belekeverni Laurát. Tudtam, hogy ez neki sok lenne.
- Én mégis úgy érzem, hogy fontos lehet a továbbiakban- újra elővette a telefonját.
- Laura- suttogtam.
- A szomszédlány, igaz? Tudtam, hogy nem csak korrepetálni jár át hozzád...- meglehetősen féltékenynek tűnt.
- Szóval mit akarsz?- tértem vissza az első kérdésemre.
Suzanna ismét felvette a pajkos, kihívó mosolyát. Élvezte, hogy Ő irányít.
- Tárgyalni, természetesen. És az igazságot.
- Az igazságot elmondtuk akkor és ott- mondtam határozottan és felálltam a padról.
Kezdtem egyre türelmetlenebb és ingerültebbé válni.
- Érintett vagyok a dologba. A ti kezeteken szárad a vér. Senki sem az, akinek látszik, igaz?- nézett rám komolyan Suze, és ő is felállt a padról.
Nyaka köré tekerte fehér sálját, ezzel jelezve, hogy hajlandó berekeszteni a mostani értekezésünket.
- Hamarosan újra kereslek- mondta.
- Nem várom- mosolyogtam rá barátságosan, és elindultam a mozgólépcső felé, magam mögött hagyva a lányt.
- Hé, Mattie! Én most perpillanat jobban aggódnék Laura miatt- kiáltotta utánam, és eltűnt valamelyik boltban.
Tudtam, hogy mit kell tennem. Először is haza kellett mennem, hogy tisztázzam a dolgokat az apámmal.
Otthon elég feszült volt a helyzet, mióta elragadták tőlünk Chloét, ezzel is visszatartva továbbköltözési kísérletezéseinket.
Elmeséltem a történteket apának, aki csak ült és a homlokát dörzsölgette.
Végül elég szomorú döntést hozott.
- Nem engedem meg, hogy börtönbe vonulj azért, amit nem is te követtél el!- jelentettem ki határozottan.
- Nem, Matt, ezt kell tennem! Nem kockáztathatunk többet, és nem tudom, mit gondoltam akkor, amikor bujkálásra kényszerítettelek titeket. Nem élhettek így... Ráadásul ki tudja mit művelnek Chloéval... Meg se látogathatjuk Őt. És zsarolnak. És látod milyen szörnyűséges dolgokat követnek el. Nem mehet így tovább- jelentette ki.
- Várj még! Minimum 1 hónapot! Mindenre megoldást találok, ígérem!
- Most mennem kell- mondta apa és már el is ment.
Ekkor mentem át Laurához. Mikor becsengettem, akkor jutott eszembe, hogy ma lett volna Laura nagy napja... Amikor semmi elfoglaltsága nincs. És ígértem neki egy hihetetlen randit... Legalább virág lenne nálam, vagy legalább egy kis csoki...
Chad nyitott ajtót, aki boldogan beinvitált és útbaigazított Laura tartózkodási helye felé- ami történetesen a konyha volt.
Megöleltem és megkértem, hogy menjünk fel a szobájába, mert nem tudhattam, hogy esetleg nem kameráztatták e be a házukat...
Laura kicsit félénken bezárta maga mögött az ajtót és leültünk az ágyára.
A szemében értelmetlenség tükröződött némi aggodalommal vegyülve.
Hogyan rángathatnom bele egy ilyen komoly ügybe, ezt az ártatlan teremtést? Hova fajulnak majd a dolgok?
- Laura... Nem voltam veled egészen őszinte- kezdtem bele komolyan, mire kicsordult egy könnycsepp a szeméből és összecsapta a tenyerét.
- Tudtam, ó, mennyire tudtam! Az a lány a plázában... Biztos Ő az igazi barátnőd...
Gyorsan letöröltem a könnycseppét és megcsókoltam.
- Ugyan, Laura, nekem te vagy az egyetlen. Ettől fontosabb dologról van szó. És nem fog tetszeni.
Laura még mindig értetlennek tűnt, de kihúzta magát, mint mindig és várta a fejleményeket.
- Életem során rengeteg helyen laktam már, ezt pontosan tudod. Ám ennek van egy elég ronda oka. Belekeveredtünk egy nagyon csúnya dologba. Öhm... Egy gyilkosság. Megértem, ha nem akarsz tovább velem lenni, de kérlek hadd magyarázzak el pár dolgot- és elmeséltem neki, hogy ki is volt az a lány a plázában. Meséltem Christofel Knightékról, Dublinról, és még pár apróbb dologról, amit elviselhetőnek véltem, hogy megtudja.
- És... Mi volt pontosan ez az ügy, amit említettél? Ez a gyilkosság? Ami miatt bujkálnotok kell- kérdezte Laura.
- Azt sajnos... Nem mondhatom el. Nem akarlak belevonni.
Laura bólintott.
Nagyon mélyen gondolkozott.
Gondolom nem meri kimondani, hogy távozzak a szobájából, mert tart tőlem. Annyira illedelmes és alkalmazkodó. Csak megtűri a jelenlétemet a szobájában.
Felálltam az ágyáról és elindultam az ajtó felé.
- Hova tartasz?- kérdezte és már ott is termett mellettem, szorosan megölelt.
- Öhm... Nem utálsz? Nem félsz? Nem gyűlölsz, amiért hazudtam, amiért titkolóztam?
Laura megrázta a fejét.
- Nem. Én szeretlek. És bízok benned. És azon leszek, hogy segítsek- mondta és megcsókolt.
A következő fél órát tervek szövögetésével töltöttük és próbáltunk közösen kieszelni valamit.
Úgy gondoltuk, hogy először Chloé állapota felől kellene érdeklődnünk, ezért elmentünk a kórház pszichiátriai osztályára, ahol a recepcióstól kellett engedélyt kérnünk a látogatásra. Megkaptuk.
Laura Melissa nevét diktáltatta be a látogató nevéhez, szerencsénkre nem kértek azonosságot igazoló igazolványt.
Bevezettek egy elég picike fehér szobába, ahol egy asztal volt néhány kopottas ócska faszékkel.
Kis idő elteltével bevezették Chloét, aki kedvtelenül leült a székére, ránk se nézve.
Szörnyen nézett ki: körülbelül 3 kilót fogyhatott, melytől az arca rendkívül beesettnek és betegnek tűnt, szeme alatt hatalmas fekete táskák éktelenkedtek, arca hófehér volt, akár odakint a frissen lehullott hó.
- Hello, Chloé. Én vagyok az Mel- mondta Laura, és a fekete hajzuhatagot félresöpörte az arcából, úgy meredt rá és rám.
Pár percig tűnődött és próbált megfelelő választ találni Laura új nevére.
Odacsúsztattam felé egy lapot, mire Laura magyarázkodni kezdett: - Erik küldte nekem ezt a levelet Párizsból! Tudod a világ körüli turnéja éppen ott állomásozik.
Chloé a kezébe vette a papírt és elolvasta.
Természetesen a lapon az igazság állt. Elmagyaráztam neki a helyzetünket, Suzannah akcióját a droggal és a karambollal, apa gondolatait, és Laura lenyomozását.
Levélírás közben Laura összekészített egy kisebb túlélő csomagot Chloé számára, így Ő a fontosabb dolgokat -amiket amúgy se szívesen osztanék meg vele, nehogy bajba sodorjam-, nem látta.
Chloé megértett mindent elsőre.
- Kérelmeztük az áthelyezésedet egy másik orvoshoz, aki majd a kezelésébe vesz- magyarázta fülig érő szájjal Laura- Ha minden igaz, holnap már utazhatsz is hozzá egy diagnosztizálásra.
- Értem- felelte szűkszavúan a fekete festett hajú lány- Az jó lenne.
És valóban: Laura apukájának, Mr. O'Connornak van egy nagyon közeli ismerőse, aki már holnapra adott is időpontot Chloénak. Kijuttatjuk erről a szörnyű helyről, ahol az állapotát egyre jobban rombolják lefelé. Véget vetünk szenvedéseinek.
Egy probléma holnap kihúzásra kerül a listáról.
De a komolyabb része, csak most kezdődik.

3. fejezet -Laura

A földszintről tálak és tányérok csörömpölésére lettem figyelmes, majd meghallottam egy madár éneklését. Miért maradt egy ilyen szép hangú madár egy ilyen hideg területen? Itt felejtették volna a többiek?
Ugyan mit érdekel engem más sorsa, amikor az előbb olyan szép képet láttam a fejemben:
Matt vett nekem egy hotelt, aminek Laura lett a neve, és azt mondta ez a hotel teljes mértékig engem tükröz: a márványoszlopok a hideg, távolságtartó oldalamat, az uszoda és a teniszpálya a sportos vonalamat hangsúlyozzák, továbbá a tánccsarnok - illetve bálterem- a festővásznakkal teli termekkel a művészeti oldalamat emeli ki.
A fehér lépcsőkön- mely a bőrszínemet adta vissza, amely mindig túl sápadtnak tűnt, mintha állandó jelleggel beteg lennék- barna szőnyeg vonult végig, minden egyes lépcsőfoknál csillogó kövekkel kirakott sarokvédővel. Mondania se kellett, tudtam, hogy ez mire is utal. A kávébarna szememre, ami csak úgy csillogott, ha új ismeretekre tehettem szert.
És annyira boldog voltam. Annyira szerettem.
Matt volt a legjobb emberismerő köreimből. Ez nyűgözött le igazándiból. Ezért is figyeltem fel rá. Különleges volt.
Épp az uszodában karöltve öleltem át a medence szélénél, és harmatgyengeséggel csókoltam az ajkait, amikor meghallottam a világ legidegesítőbb hangját: valaki mosogatott.
Természetes, hogy feszülten ébredek fel- valószínűleg ez a hangulat fogja uralni, az egész napomat- és dühös vagyok. Igazán lehetnének ennek a háznak lakói némi tekintettel egymásra.
Félreráztam az aranyló szőke hajamat a szemem elől, mely szabály szerűen irritálta a hosszú íves szempilláimat, és ekkor lettem csak figyelmes a mellettem szabályosan lélegző barna hajú lányra.
Mikor jöhetett át a szobámba? Miért nem ébresztett fel?
Biztos nem akarta megzavarni a mély álmomat... Legalább Ő figyelmes volt.  Nem úgy, mint a drágalátos famíliám.
Ránéztem az éjjeli szekrényemen lévő fekete digitális órámra. 8:32. Nem is emlékszem, hogy mikor engedhettem meg magamnak, hogy ilyen sokat pihenhessek. Imádom a téli szünetet: ilyenkor minden elfoglaltságom szünetel. Igazán felszabadító érzésként élem meg.
- Már fent vagy?- szólalt meg egy álmos hang mellettem.
- Amint láthatod- feleltem mosolyogva- Mikor tértél át szerény hajlékomba?- kérdeztem tőle.
Melissa, aki eddig lehunyva tartotta a szemét, most hirtelen kitárta:- Te kajak nem emlékszel?
- Gondolom, ha emlékeznék, akkor nem kérdezném most meg.
- Muszáj ilyen korán ennyire hatalmas mondatokban beszélned? Fel fogni se bírom...
Megráztam a fejem.
- Ezt nem hatalmas mondatnak nevezzük, hanem mellérendelt mondatoknak, amik...
- Oké, oké, felfogtam, csak maradj még csendben 5 percig.
- Mellesleg a fel fogni se bírom mondatod hagy némi kivetni valót maga után, hiszen ez aligha értelmes mondatszerkezet a....
- Lőjetek le- mondta és a fejére húzta a párnáját.
Kikeltem az ágyból.
Odamentem a tükörhöz,kicsit rendbe szedtem magam, belebújtam a fehér, Párizsból hozott finom anyagú hálóingembe és lementem a konyhába.
Meglepetésemre nem anya, hanem a bátyám, Chad mosogatott.
- Megbuktál valamiből?- kérdeztem tőle, bár tudtam, hogy ez a veszély nem fenyegetett, hisz Chad tanulás nélkül is minimum egy közepes szintet tudna teljesíteni- Vagy eltörted apa serleggyűjteményének egyikét?- találgattam.
Chad eltörölt egy barna, szinte átlátszó tányért és a szárítóba rakta.
- Tévedsz- felelte kurtán és felemelt egy kék bögrét, aminek az elején egy bohókás, ízléstelen és szabálytalan tehén vigyorgott. Rémisztőnek és felháborítónak tartottam. Nem értem, hogy az emberek miért tekintik ezt az abszurd porcelánt édesnek vagy épp aranyosnak. Ezt a firkálmányt még csak művészetnek se lehet nevezni...
Ekkor észrevettem, hogy a csipkebogyó tea nem volt visszatéve a helyére.
- Te... Képes vagy teát főzni?- meredtem rá.
Chad elzárta a csapot, megtörölte a kezét egy karácsonyi törölközőbe, majd odafordult felém.
- Képzeld, elsajátítottam az ismereteimet ezzel kapcsolatban, köszönöm a kérdésedet.
Leültem a pulthoz, mire Chad elővett egy teknősös tálat és elém rakta. Mielőtt bármit is szólhattam volna, öntött bele 100%-osan egészséges müzlit, majd rá némi tejet.
- Honnan tudtad, hogy ezt kívánom?- vontam fel a szemöldökömet.
- Tudod nem csak Matt ismeri ki az embereket- felelte, miközben kivett a fiókból egy kanalat és a kezembe adta- Ha csipkelődve jössz le reggel, kérdéseket zúdítva az ember nyakába állandóan ezt tömöd magadba.
- Ha-ha- feleltem gúnyosan- Most komolyan.
- Nos... Ha nincs semmi programod, akkor úgy érezheted magad, mintha szabad lennél, és csak könnyű dolgokat akarsz csinálni, ami kicsit sem erőltet meg: a müzli köztudottan egy könnyű kaja, de olyannyira laktató is. Tökéletes reggeli.
Elgondolkoztam az éveimen, az életemen, picit betekintettem a múltamba és:- Tényleg! Eddig észre se vettem.
Chad megvonta a vállát és berakott 2 pirítóst a pirítóba. Fülig ért a szája.
- Mitől kaptál ekkora adrenalint?- kérdeztem tőle.
- Nem is tudom. Úgy érzem, jó napom van.
- Ennek örülök. De... Kinek készíted a pirítóst?
- Körülbelül 1 perc múlva fog lesétálni Mel az emeletről. Eddig próbált visszaaludni, de nem ment neki, hisz nálad csak sötétítőfüggöny van, Ő pedig a teljes sötétséghez van szokva, elkezdett unatkozni, és egyedül érzi magát. Fél perc.
- Ez badarság- mondtam neki és bekaptam egy kanállal a cukormentes reggelimből. Alaposan megrágtam, és mire lenyeltem egy alak botorkált le a szemét dörzsölgetve.
Lehuppant mellém a pulthoz, mire Chad elé rakta a pirítósokat és a vajat, illetve a sárgabarack lekvárt. A fiókból elővarázsolt egy kést és egy kiskanalat amit szintén odaadott neki.
- A kedvencem- mosolyodott el- Pont erre lesz szükségem, mert Laura már hajnalok hajnalán nyelvtannal terhelte az agyam- mondta és elkezdte megvajazni a ropogós kenyerét.
Chad lazán nekidőlt a pulttal-azaz velünk- szemben lévő konyhaszekrénynek, és jóízűen beleharapott egy lehengerlően zöld, biztosan génkezelt almába.
- Gondoltam, hogy ki fog akasztani- kacsintott rá.
Melissa beleharapott a tökéletesen barna pirítósba és teli szájjal közölte velünk a napi terveit:- Mit szólnátok ha ebédre elmennénk kínaizni a Plázába? Esetleg beugorhatnánk inni egy shaket a Beth'-be, tudtommal Zoey éppen műszakba lesz délután.
Jól hallottam, hogy ez az ajánlat nem csak hozzám, hanem a bátyámhoz is szólt? Mióta is vannak Ők ennyire jóban?
- Szívesen tölteném veletek drága perceimet, de én már elígérkeztem- vallottam be- Tudod Mel- fordultam felé- Ma tényleg szabad vagyok.
Melissa bólintott egyet, és miközben tett még egy kis lekvárt a pirítósára, megerősítést kért Chadtől.
- Részemről oké.
Mikor befejeztük a Jersey Shore új epizódjának a kibeszélését, és mindenki bőségesen megreggelizett, én elvonultam zuhanyozni és készülődni.
Matt elvisz valami különleges helyre.
Úgy izgulok!
Soha nem éreztem még ezt az érzést... Dolgozatok előtt szoktak a tinédzserek stresszelni, de én úgy voltam vele, hogy aki tudja az anyagot és becsülettel készült, akkor miért eméssze fel magát?
Hozzá vagyok szokva a fellépésekhez, a szereplésekhez: szóval jogos az az állítás, mi szerint én még életemben nem izgultam (talán Erik Logan koncertje előtt, de azt csupán a hormonok okozták...)
Belenéztem a tükörbe. Egy királykék hosszított felsőt vettem fel, amelynek a háta V alakban elegánsan csipkés volt, elől pedig egy fekete műrózsa dobta fel, az egyébként snassz ruhát. Azért is szerettem, mert se hosszú, se rövid ujjú nem volt: pont a könyököm aljáig ért.
Először nem akartam harisnyát felvenni a fekete testre feszülő nadrágomhoz, de utána rájöttem, hogy nem tudhatom, hogy hova is visz Matt. Mi van, ha kint fogunk a szabad levegőn valamit csinálni?
Szóval inkább felvettem egyet.
10 óra 30 perckor- pontban, ahogy én azt szeretem- megszólalt a csengő.
- Majd én nyitom!- kiáltottam a nappaliban WII-ző barátnőmnek és bátyámnak, fújtam egy kis parfümöt a csuklómra, illetve a nyakhajlatomba és szaladtam is.
Az ajtó előtt picit megigazítottam a hajam és kitártam az ajtót.
Egy férfi állt ott, unalmas, elnyűtt, kötött skót mintás pulóverben.
- A gázórát szeretnénk leolvasni.
- Ó- próbáltam leleplezni meglepetésemet és levittem Őket a pincébe. Olyan 5 perc volt az egész művelet, és kezdtem aggódni.
Ugyan Laura- gondoltam magamban- 5 perc még semmi.
Leültem a nappaliban nézni az éppen egymás ellen teniszező testvéremet, és Melt.
Annyira jól érezték magukat- ezt a ruhájukon lévő izzadságfoltból szűrtem le-, hogy nem akartam Őket az én problémámmal terhelni.
Ez így van rendjén. Melissa rettenetesen kibukott Erik Logan miatt. Jó lesz neki, ha nem gondol rá.
Ránéztem az órára 11 óra 2 perc. Kezdtem soknak tartani a ruhámat és belül magamban a méreg aggódássá változott.
Mi van, ha történt vele  valami?
Elkezdtem belülről rágni a számat, egészen addig, míg vér nem szivárgott ki belőle.
Van egy ilyen betegség, a Lesh-Nye szindróma, ami szerény véleményem szerint szörnyű betegség. A beteg felemészti önmagát: megeszi az ajkát, az ujjait és még ki tudja, hogy milyét...
Picit kirázott a hideg és gyorsan visszatértem az előző gondolatmenetemre: Matt.
Máskor olyan megnyugtatóan hatottak rám a házban az antik, kecses, gondosan kiválogatott bútorok, de most ezek is elveszítették hatásukat.
Hol van már?
11:30. Fel- alá járkálok a házban, és még mindig nem tudok róla semmit. Melissa elment készülődni, mert Chaddel délben indulnak a Plázába. Nagyon erősen gondolkozok azon, hogy velük tartok...
11:45 Az előbb kérdeztem meg Chadet, hogy velük tarthatok e. Természetesen igen volt a válasza.
Így esett az meg, hogy csalódtam Mattben. De féltem is. Féltem, hogy újra valami fog történni vele, vagy akár már meg is történt.
Rendkívül makacs típus vagyok, és büszke magamra. Ezért nem hívtam fel. Viszont a kezemben tartottam a fehér érintőképernyős telefonomat és egyre csak vártam a hívását. Legalább hívna fel, és mondaná, hogy minden rendben van vele, csak ez a randi most el fog maradni!
1 órakor mind a hárman békésen üldögéltünk a narancssárga székeken a Plázában, előttünk a tálcákkal, melyen 1-1 üres tányér hevert.
- Tele vagyok- szögezte le Melissa, és egészen elfehéredett. Odanyújtottam az ásványvizes palackomat- Ez majd segít- mondtam neki.
- Akkor senki nincs benne egy jó kis kakaós palacsintába?- nézett ránk. Mikor mindketten erős tiltakozásba kezdtünk, megrázta a fejét, és csak annyit, mondott, hogy lányok...
- Mi a baj, Laura?- nézett rám barna hullámos hajú barátnőm.
Biztosan nem akarta megkérdezni Chad előtt.
- Matt- feleltem, és barna szememben éreztem, ahogy egy könnycsepp kezd gyűlni- Úgy volt, hogy együtt leszünk ma egész nap, és valami különleges programmal akart meglepni- böktem ki- De nem jött el. És még csak fel se hívott- határozottan a sírás küszöbén álltam- Bár hallanám a hangját!
És ekkor csoda történt: mögöttem, olyan 10 méterre, ahol emlékezetem szerint egy újságárus volt meghallottam. A nevetése. 1000 közül is felismerném.
Hányszor nevetett a baklövéseimen, a mondataimon.
- Ez Ő?- kérdeztem Melissától, aki elszörnyedt képet vágott, bár nem értettem, hogy miért. Az előbb még boldog volt. Hirtelen eszébe jutott Erik és elszontyolodott? Nem. Érzem, hogy nem. Valami másról van szó...
- Laura, ne...- kezdett bele, de késő volt.
Megfordultam.
Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor átéltem.
Milyen vicces: a sors ma két új érzést fedett fel előttem: az egyik egy jóízű, kis pozitív, egészséges idegesség volt, a másik pedig gyötrelmes, keserű fájdalom. És egy ember váltotta ki belőlem őket. Matt Bender.
Ott állt a sötétbarna hajával, ami mintha ebből a távolságból fekete lett volna. És azokkal a gyönyörű tengerkék szemeivel most nem engem pásztázz.
Hanem egy másik lányt.
Egy meglehetősen csinos lányt, ha azt vesszük alapul.
Természetellenesen hosszú, vöröses haja volt. Az öltözéke azt sugallta, hogy gyakran jár Plázákba és persze bulikba. Ez kis ribancnak tűnt a szememben, bár nem szoktam használni ilyen kifejezéseket. Még a gondolataimban sem.
De most minden megváltozott.
Legszívesebben odamentem volna, felpofoztam volna, a lánynak pedig könnyedén azt mondtam volna: A tiéd lehet... Amennyiben szereted a használt játékokat.
De nem bírtam mozdulni. Egyszerűen nem ment.
- Most mit kellene tennem?- fordultam Melissához.
- Nos... Szerintem ne viselkedj egy ostoba féltékeny kislányként. Lehet van valami oka, hogy találkoztak. Először járj a végére- tanácsolta, és be kellett látnom, hogy teljes mértékig igaza volt. Miért esnék neki szerencsétlen temremtésnek? Az megoldana bármit is? Jó, az emberi hormonok és a temperamentumom irányította ez előbbi felpofozós elméletemet, de így átgondolva, tényleg nagy hülyeség lett volna.
Ezért először is vártam. Otthon sütöttem pár csokoládés muffint ideg- és feszültséglevezetés végett.
Épp mikor az utolsó darabokat raktam át egy narancssárga műanyag tálba, megszólalt a mindenre válaszul kínálkozó csengő.
Hirtelen borzongás futott át a hátamon.
Megvártam, míg Chad kinyitja az ajtót és beinvitálja a kint várakozó embert.
Én mit sem törődve a kérdéseimmel, igyekeztem azt a látszatot sugallni, hogy csak az elmaradásra kerülő randink miatt vontam fel az orromat. Terveim és számításaim szerint majd később kerül sor a titokzatos leányzó hovatartozása felől szóló vitánknak.
Matt megölelt hátulról és egy puszit nyomott az arcomra.
- Kérlek ne haragudj rám annyira!- fordított maga felé.
Gratulálok!-gondoltam magamban- Eltaláltad a gyengepontomat!
Azok a tökéletesen csillogó szemek akaratomon kívül oldottak a keserűségemen, és hajlandó lettem rögtön a megbocsátásra. Légy erős Laura, légy erős!
- Hol voltál?- kérdeztem, bár nem így terveztem el az egész szituációt. Képzelgéseimben megfontolt, hatalmas körmondatok alkalmazásával akartam zavarba hozni és megalázni. Tulajdonképpen az igazságot akartam kikényszeríteni belőle.
- Én...- picit elgondolkozott.
- Úgy gondolom, ez egy egyszerű kérdés volt, tehát egy határozott választ várnék- szögeztem le.
- Laura. Valamit be kell vallanom- mondta, és megkérte, hogy menjünk fel a szobámba. Természetesen megengedtem, hisz döbbenet telepedett a légkörbe részemről.

2. fejezet -Melissa

Ott feküdtem az ágyban és közönyösen néztem az x-faktort.
- Köszöntsük újra köreinkben Bellát- mondta be az az erős orgánumú hang, amely egyenesen belemászik az emberek fülén keresztül a szívükbe.
Feljebb húztam a takarót magamon és átöleltem.
A barna hajú Bella egy fehér hajpántot viselt és virág mintás sálat. Megnyerő, nagyon tetszik, de biztos voltam benne, hogy már semmi újat nem tud mutatni.
Megszólalt a zene. Egyből felismertem már az első akkordról: Christina Aguilera Hurt című száma. A zongora az elején olyan megnyugtató tud lenni.
- Seem like it was yesterday when I saw your face- kezdett bele Bella.
Hirtelen átjárta a testem valami fura érzés, melyet nem értettem. Néztem a lány arcát, akin meglehetősen észrevehető volt a dal átélése.
Egyik pillanatról a másikra történt minden: először csak egy kósza szeleburdi könnycsepp kicsurrant a szememből, amit nem értettem, hogy mit is keres az arcomon, de utána elkezdtem gondolkozni és rájöttem: HIÁNYZIK.
Annyira hiányzott, és eddig nem vallottam be. Titkoltam magam előtt.
Mindenkit elveszítek. Most Ő következik.
Összeszorítottam a szemem és picit felnyögtem. Zokogásba törtem ki és egyre csak ráztam a fejem, és szorítottam a takarót.
Miért velem kell megtörténnie mindennek?
Mit követtem el, amiért ennyit kell bűnhődnöm?
Miért nem segít rajtam senki és miért nem ért meg senki?
Úgy éreztem, hogy a fentiek küldték nekem ezt a számot, hogy térjek már végre észhez és valljam be, hogy szeretem. Igen. Tiszta szívemből.
- Állati jó volt Bella- mondta a mentora a lánynak a szám végén.
Gyorsan beletöröltem az arcom a párnámba és odamentem a géphez, ahol rákerestem a dalra youtube-on, és miközben ezt hallgattam megnyitottam az e-mailom és írtam egy üzenetet neki: Nagyon hiányzol. Olyan beszélhetnékem van, és te meg nem vagy fent... - ez nem árul el sokat.
Rámentem a küldésre, majd felnéztem a gépem felett található parafatáblára.
Elraktároztam az emlékezetembe a képet és újabb zokogásba törtem ki.
Még mindig eljátszottam a gondolattal, ahogy Erik megjelenik a verandánkon se szó se beszéd, ahogy leszaladok közömbösen kómás fejjel és kinyitom az ajtót, majd ahogy hevesen csókolózásba bontakozunk ki.
Tudtam, hogy ez csupán álom marad, mely számomra eddig elérhetetlen.
Elővettem a lila fedelű naplómat, kerestem egy fogó tollat és írni kezdtem.

December 16. 
Kedves Naplóm! 
Ma a csajokkal bevásárlást tartottunk, ahol megvettem Jessica ajándékát.
Ez a nap is ugyanolyan közömbös volt, mint az összes többi, mióta Ő elment.
Mintha a lénye magával ragadta volna a lelkem. 
Nehezemre esik a gondolkodás, a beszéd, az evés, még a légzés is. Úgy érzem, hogy egy üres jelentéktelen ember vagyok, aki lépten-nyomon hibákat halmoz egymás hátára. 
Próbálok nem zombiként viselkedni, és mikor a barátaimmal vagyok, akkor könnyebb. De ilyenkor, amikor ráadásul egy ennyire szívfájdítóan gyönyörű szám megy a tehetségkutatóban, megtörök, mint egy mécses. 

Letettem a tollat és rájöttem, hogy szánalmas vagyok.
Erik elment. Tényleg szeretem. De tovább kell lépnem! Nem várhatok csodákra, és pontosan tudom a dátumot, amikor újra láthatom: június 12- az utolsó tanítási nap. Erik Logan hivatalosan itt fog koncertet adni.
Tudtam, hogy társaságra van szükségem, mégpedig azonnal.
Az előszobában gyorsan magamra kaptam a meleg és védelmező fehér, barna LV mintás sálamat, majd felvettem a kabátomat.
- Jessica, elmegyek Lauráékhoz- kiáltottam a konyhába, ahol nővérem épp palacsintát sütött.
- Ilyenkor?- kukucskált ki az íves boltozat mögül, ami egybekötötte a konyhát a folyosóval, amiből a nappali, illetve az előszoba nyílt.
- Igen...
- Siess haza- parancsolta, mintha anyám helyett anyám lenne. Bár mit szépítsek: szinte Ő nevelt fel. Anya a sok üzleti út mellett nem tudta a megfelelő törődést biztosítani számomra. De miattunk dolgozott annyit: azt szerette volna, ha mindenünk meglenne.
Az utcára kilépve a jéghideg, hűvös szél megcsípte az arcomat, mire az kipirosodott. Csodálkozva néztem fel az egyik villanyoszlopra.
Igen.
Határozottan látok valamit.
Hó.
Máskülönben biztos örültem volna ennek a jelenségnek, de most nem igazán érdekelt. Gyors léptekkel haladtam kitűzött úti célomhoz: Laurához.
Amikor bekanyarodtam az ismerős utcába, megkönnyebbülés fogott el: végre itt vagyok. A házakból barátságosan árad a kevésbé barátságos, sőt mérgező füst, minden ablakban színes világító díszek voltak, a csupasz fákon egy leheletnyi vékony fehér hó kezdett látszani.
A velúr csizmám nem volt a legjobb választásom idén. Olyannyira rossz választás volt, mint az, hogy ennyire közel engedtem magamhoz Eriket.
Egy rakoncátlan könnycsepp buggyant ki lágyan a szememből és folyt végig kipirult, hideg arcomon. Gyorsan letöröltem, nehogy rám fagyjon.
Megnyomtam a kapucsengőt és vártam.
Egy csengés.
Kettő.
- Igen?- szólt bele egy erős, mély férfi hang.
- Szia Chad, Melissa vagyok. Beengednél?- kérdeztem.
- Persze- mondta és egy hosszú pittyegés kíséretében kinyitódott a kapu.
Gyorsan bementem rajta, majd megkerülve a hosszú lépcsősort, ami a bejárati ajtóhoz vezetett, én a hátsó ajtóhoz igyekeztem.
Laura anyukája, Mrs. O'Connor különösen allergiás volt arra, ha az első ajtót használjuk a hétköznapokban. Azt csak igazán nagy és jelentős embereknek volt hajlandó kitárni, esetleg ünnepekkor.
Mióta az eszemet tudom a lábam automatikusan a hátsó bejárat felé veszi az irányt.
- Hali- bújtam be az ajtón.
Chad az ajtó melletti konyhában ült és éppen egy teafiltert tartott a magasba.
- Szia! De jó, hogy jössz! Segítenél elkészíteni?- tartotta felém.
Levettem a kabátom, felakasztottam a fogasra, majd kibújtam a teljesen átázott csizmámon. Aj, teljesen tönkrement, pedig úgy szerettem!
- Természetesen!- csoszogtam oda hozzá a vizes zoknimban. Milyen kényelmetlen érzés...
- Esik odakint a hó?- kérdezte tőlem.
- Szakad- feleltem.
- Hozok Laura szobájából egy zoknit- ajánlotta fel a kőpadlón magam után hagyott csillogó lábnyomaimra tekintve.
Kivettem az alsó szekrényből egy fazekat és feltettem a tűzhelyre. Elfordítottam a látszatra is drága gáztűzhely gombját és vártam.
5 perc múlva ért körülbelül vissza Chad, magasba tartva a zoknit, mint egy győzelmi serleget, és odanyújtotta felém. Gyorsan átcseréltem a meleg, száraz és puha zoknira az én szétázottamat.
- Köszönöm- mondtam.
- Ugyan már. Laura nincs itthon, el is felejtettem mondani.
- Ó...- feleltem. Nem tudtam, hogy most mit tegyek. Menjek el, és hagyjam ott egyedül Chadet, aki még egy teát se tud magának főzni?- Hol van?
- Mattéknél.
Chad sose volt az a beszédes típus. Helyesbítek: a javítóintézet tette ezt vele. Egyszer régen karambolt okozott, és ezért kiskorú létére oda került.
Igazából én sose feltételeztem, hogy Ő okozta valójában az egészet. Ő annyira felelőségtudó. Annyira ártatlan szemei vannak... Ennek a szemek a gazdái nem bírnának balesetet okozni.
Hirtelen bugyborékoló hangot véltem hallani, mely visszarángatott a jelenbe. Gyorsan kikapcsoltam a gázt és beletettem a filtert.
- Van mézetek, citromlevetek, vagy esetleg cukrotok?- kérdeztem.
Chad egy picit kutakodott, majd egy zacskó és egy műanyag palack kíséretében újra feltűnt.
- Kiváló- mondtam és megízesítettem a nagyi receptje szerint.
Később Chad elővett 2 bögrét és megtöltötte a gőzölgő itallal, hogy hamarabb hűljön, majd az egyiket felém nyújtotta.
- Úgy látom rád fér- mondta.
Meglepődtem rajta, hogy mennyire figyelmes.
- Köszönöm- fogadtam el, és leültünk a pulthoz, ahol mint mindig, most is egy gyümölcskosár hevert mandarinnal, naranccsal, banánnal és néhány darab kiwivel.
- Valami gond van?- kérdezte.
Zavaromban belekortyoltam a bögrémbe- természetesen leforráztam az ajkam, a nyelvem, és a nyelőcsövem szabály szerűen majdnem felgyulladt.
- Nos... Igen- válaszoltam leplezve a fájdalmat, amit a forró tea és az én ügyetlenségem okozott.
- Akarsz beszélni róla?- nézett rám érdeklődve.
Kiskorom óta ismerem Chadet. Régebben együtt fogócskáztunk, és sose hagyott minket társasjátékban nyerni. Nem is tudom, hogy miért távolodtunk el tőle.
És most itt ülök, egy forró teával a kezemben. Miért is ne beszélgethetnék egy régi barátommal?
Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem.
- Hiányzik Erik. Azt hittem idővel szűnni fog ez az érzés... De... Nem tudom. Ma este csak úgy kitört belőlem a zokogás egy lassú szám hallatán. Kezdek megőrülni.
- Mel, nem hiszem, hogy itt erről lenne szó. Szerintem ez a természetes. Szeretted. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
Először hirtelen dühös lettem. Miért nem próbál vigasztalni és igazat adni? Miért kell megnehezíteni a dolgokat?
De utána rájöttem valamire. Nekem nem vigasztalás kell. Hanem az igazság. És az ez volt.
- Tovább kell lépnem- mondtam neki- Nem úgy értem, hogy más fiúval akarok lenni, mert megígértem neki, hogy megvárom. De nem lehetek egy élőhalott és nem zárkózhatok el a világ elől- csak úgy folytak belőlem a szavak.
- Tedd azt! Élj, Mel!- csillant fel Chad szeme- Kösd le a figyelmedet. Itt a színdarab a nyakunkon, az tudod jól, hogy minden egyes percedet le fogja foglalni.
- Igaz- elmosolyodtam. Nem is tudom mióta, szívemből mosolyogtam.- Köszönöm.
- Ugyan már.
- Chad...- néztem rá összeszűkölt szemmel- Mi történt veled? Velünk?- kérdeztem.
Chad szőke haja csillogott a természetellenes fényben, és szemmel láthatóan nem értette a kérdésemet, ezért magyarázatba kezdtem:- Régebben minden jobb volt. De te... A karambolod után teljesen elhidegültél tőlünk- mondtam ki szemrebbenés nélkül a fájdalmas igazságot.
Nem értem, hogy hirtelen miért kezdett ez az egész ügy foglalkoztatni, de ha már itt tartok, jobb lesz tisztázni.
- Sok dolog változott- kezdett bele- Észrevehetted, ahogy az emberek hozzám viszonyultak. Jobbnak láttam, ha mellőzlek titeket és a ti életeteket nem teszem tönkre- vallotta be.
- Te teljesen megőrültél?- tört ki belőlem, és letettem a pultra a teámat. Ezt nem hiszem el... - Mi segítettünk volna, és nem érdekelt volna, hogy ki mit mond, vagy ki mit gondol! Nem kellett volna feláldoznod magad!
Chad meglehetősen mindenféle válaszra fel volt készülve, csak egyszerűen sokkolta a közelségem. Nem csodálom: mióta nem beszélgetett egy igazit?
Természetesen vannak barátai: mi mindig ott voltunk neki, de mégsem annyira, mint régen. És a suliban pedig egész tömeg lánysereg rajongta körül, hisz minden tökéletes volt benne: okos volt, értett mindenhez, szabadidejében akár romantikus számokat is játszott gitáron, a zűre miatt rossz fiús jelzővel látták el, izmos teste minden szemet oda vonzott, amit a javítóban tökéletesre csiszolt a 2 év alatt, makulátlan szőke haját megirigyelték volna a samponreklámok.
És egészen megkedvelte a szomszéd fiút, Mattet- akivel a húga jár.
- Titeket óvtalak- felelte végül halkan.
- Jesszusom, ne képzeld magad egy szuperhősnek, vagy akár egy lovagnak, Chad! Mi a barátaid vagyunk, és tudomásom szerint képesek lennénk kiállni a magunk igazáért- láttam rajta, hogy minden egyes szavam mély nyomot hagy a tudatában. Egy kicsit kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért így letámadtam a saját otthonában, ezért gyorsan még hozzátettem egy gondolatot:- Mi lenne, ha több időt töltenél velünk? Nézzünk meg egy filmet!- ajánlottam és már fel is álltam a székről, felkapva a langyossá váló teámat- Ha jól tudom Laura letöltötte a Lopott időt- és már el is indultam a lépcső felé.
Chad csak ott ült üveges tekintettel.
- Mire vársz?- néztem rá.
Megrázta a fejét, picit elmosolyodott és utánam jött.
Chad átrakta a pendrivera Laura gépéről a filmet és a fenti nappaliban bedugta egy szerkezetbe, amiről fogalmam nincs, hogy mi is valójában, mert eléggé sekélyes az informatikai tudásom...
Leültem a narancssárga bőr kanapéra, ami annyira puha volt, hogy szinte magába szívta a testemet és képessé tett arra, hogy eggyé váljak vele.
Chad elindította a filmet, a távirányítókat odahozta maga mellé, majd egy fehér, kíméletesen puha plüssplédet odanyújtott felém.
Elfogadtam és begubóztam.
Eleinte esküszöm próbáltam odafigyelni a filmre. És tetszett is. Amennyi megmaradt belőle... De annyira kimerült voltam, és annyira fáradt. Annyira gyenge.
Valamikor elveszthettem a tudatomat, minden elsötétedett, a házimoziból áradó hangok elmosódtak és mély álomba merültem.
A következő kép, amire emlékszem teljesen más volt, mint az utolsó.
Egy sötét szobában feküdtem, egy meglehetősen kemény ágyon- biztos Mrs. O'Connor a gerinc szempontjait vizsgálta ágyvásárláskor, és nem a kényelmet tekintette elsődleges tényezőnek.
Egyetlen fényforrást láttam, de az pont a hátam mögül jött. Feltápászkodtam nagy recsegés-ropogás közepette és oda pillantottam.
Chad egy fotelben ült laptopjával az ölében, és a zaj hallatára felém nézett.
- Felébresztettelek?- kérdezte aggódva.
Megráztam a fejem.
Tulajdonképen fogalmam sincs, hogy mi okból is riadtam fel. Valami rosszat álmodhattam?
Miket beszélek? Egyáltalán mit keresek én itt? Ilyen későn... Mennyi lehet az idő?
- Mennyi az idő?- kérdeztem tőle, és picit megtöröltem a szemem, attól tartva, hogy némi csipával találkozok.
- Fél 3.
A fáradtság, a kelés utáni gyengeség ettől a mondattól egyszerűen elpárolgott belőlem, és mint akár egy rakéta, amit kilőttek az űrbe, olyan gyorsasággal pattantam fel az ágyról.
- Haza kell mennem- mondtam rekedtes hanggal.
- Mel... Szerintem nem szabadna most hazaindulnod. Nyugodtan aludj itt- felelte.
De ekkor bevillant egy kép: Jessica! Direkt kikötötte, hogy siessek haza! Mennyire aggódhat értem! Biztos már körme sincs...
- Mi a baj?- kérdezte Chad, látva az arcomon a hirtelen hangulatváltozást.
- Jessicának azt mondtam, hogy hamar hazamegyek.
- E miatt ne aggódj- intett le- Felhívtam, és megmondtam neki, hogy Lauránál alszol.
- Ó- el se hiszem, hogy erre is gondolt.
- Ha gondolod maradhatsz itt is, de Laura azt mondta, hogy amint felébredsz, menj át hozzá és keltsd fel- közölte velem.
Át fogok menni. Majd. Úgyse tudja meg, hogy mikor keltem fel igazából.
- Chad... Te miért nem alszol?- meredtem rá. Olyan volt, mintha az álmomat próbálta volna őrizni. Mintha figyelt volna alvás közben. Jaj, csak azt ne! Minden reggel nyáltócsával ébredek magam körül... Milyen gáz lenne már...
Chad egy picit gondolkozott a válaszon, csak azután mondta:- Én sose bírok aludni. Inkább számítógépezek, vagy olvasok.
Bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy értem.
- Bocsánat, hogy elaludtam.
Chad elnevette magát.
- Ezért miért kérsz bocsánatot?
- Nem is tudom...- feleltem. Kicsit elpirulhattam. Szerencsére ezt Chad nem láthatta, hisz sötétben voltunk- Csak annyira makacs voltam, hogy tölts egy kis időt a barátaiddal, erre én... Mit szépítsek, bealudtam.
Chad csak mosolygott.
Milyen tökéletes vonásai vannak az arcának ebben a félhomályban. Bár neki amúgy is...
- Nem bánod, ha most... Magadra hagylak?- kérdeztem és felálltam.
- Dehogyis.
Elindultam az ajtóhoz, majd még egyszer visszafordultam.
- Jó éjszakát, Chad.
- Neked is, Mel- és bezártam az ajtót magam mögött.
Mielőtt elindultam volna Laura szobája felé, megtorpantam egy pillanatra.
Mi van velem?
Mi ütött belém?
Miért kalapál így a szívem?
Én Eriket szeretem... Jó, lehet, hogy kiskoromban bele voltam esve Chadbe, de akkor még kicsik voltunk. És amikor 11 évesen elárultam Chadnek az érzelmeimet, Ő csak nevetett, megborzolta a hajam, és azt mondta: -Mel, te még nem is tudhatod mi az a szerelem. Én szerelmes vagyok most is. Ashleybe.
Annyira rosszul esett. Még csak kislány voltam. Ő meg egy éretlen kamasz. Mit akart volna egy kislánytól? És én most is számára csak egy kislány vagyok, akit úgy szeret, mint a saját húgát.
Bementem halkan Laurához és bebújtam mellé a takaró alá, majd gyengéden megrázogattam és a nevén szólongattam Őt.
- Melissa, jaj de jó, hogy itt vagy- dünnyögte- Hiányoztál - mondta félkómásan.
- Te is- feleltem neki, de nem is voltam biztos benne, hogy igazából tisztában van azzal, amit mond.
- Hmhm... Az jó...
- Laura... Chad tényleg egy ilyen éjjeli bagoly?
- Dehogyis, dehogyis- ismételte meg, ezzel megnyomatékosítva mondanivalóját, mintha tudná, hogy alig értem, amit mond- Hamarabb elalszik, minthogy felkapcsolódna az esti világítás a főtéren.
Egy picit néma maradtam. Nem tudtam, hogy Laura óhajt e még valamit közölni, és nem is voltam biztos benne, hogy képes e rá. Még félálomban is hasonlatot mond. Hihetetlen.
Szóval Chad füllentett nekem, hogy ne érezzem magam kellemetlenül. És gondolom, amikor észrevette, hogy elbóbiskoltam, Ő felemelt, mint egy lovag az eszméletlen leányzót és bevitt a szobájába. Ahol Ő megint csak lovagiasan őrzött. Mint a mesékben.
Ó, Chad, visszavonom minden szavamat, amit mondtam, hogy ne érezd magad szuperhősnek, vagy akár lovagnak. Te akkor is megakartál minket védeni. Annyira önfeláldozó...
Gondolataim szépen lassan eltompultak és egymásba folytak, majd egy hullám végigjárta a testemet, ami jelezte, hogy hamarosan elfog jönni az álmok ideje.
Nem késett.