7. fejezet -Melissa

A szobámban gubbasztottam behúzott sötétítő függönynél és meredten bámultam a magam előtt lévő monitorra.
Az igazság az, hogy már gépezni se volt kedvem, mert megnéztem a sorozatom legfrissebb részét, lecsekkoltam a facebookon az ismerőseim tevékenységeit, és különböző vacakabbnál vacakabb játékokat próbáltam ki.
Most éppen egy állatkert építős játékkal játszok, ami véleményem szerint elég silányra sikeredett... A története a következő: a nagybácsikámtól örököltem egy halom pénzt meg egy aprócska szigetet, amit a tündérektől kapott, mert segített nekik. Addig tetszett ez a játék míg meg nem tudtam, hogy tündérek is vannak benne.
De most komolyan. Tündérek?
Miért nem lehetett egy normális játékot tervezni tündérek nélkül. Ezerszer reálisabb és élvezhetőbb.
Idegesen léptem ki a játékból és bedőltem a mögöttem lévő ágyba, mire hatalmas recsegés és ropogás jelezte, hogy a magazinok, melyeket még korábban olvasgattam ott hevernek alattam.
Igazából ez sem érdekelt. Elolvastam már mindet, valószínűleg majd tüzelés lesz a sorsuk, szóval nem számít, ha meggyűrődnek.
Megnyomtam a telefonomon egy gombot. Semmi SMS, vagy nem fogadott hívás...
Átfordultam a hátamra és a plafonomat bámultam.
Vajon Erik mit csinál a szünetben?
Biztos rengeteg dolga van... Úgy hiányzik a hangja, a nevetése... De már nem fájt annyira, mint régebben... Vajon kezdek kiszeretni belőle?
Megráztam a fejemet: ez őrültség! Én szeretem Őt, és hűséges leszek hozzá.
És ekkor támadt egy ötletem. Próba szerencse: már be is írtam a telefonszámát és tárcsáztam.
Egy csöngés.
Két csöngés.
Három csöngés- jajj ne, jaj ne! Miért nem veszi fel?!
Négy csöngés.
- Háló?- szólt bele egy brummogos férfihang.
Akaratlanul is elmosolyodtam és a szívemhez szorítottam a szabad kezem.
- Erik- nyögtem ki. Olyan jó volt újra hallani a hangját, mintha minden érzésem újra előtört volna.
- Mel... Melissa?- kérdezte meglepetten.
- Igen... Én csak... Boldog karácsonyt akartam kívánni- mondtam neki.
- Melissa... Muszáj volt ezt is elrontanod?- kérdezte nevetve Erik. Nem értettem, hogy ezzel mire céloz, hogy mit gondol.
- Tessék?- kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
- Én megakartalak lepni, de így már nem bírom ki, hogy ne közöljem, hogy 5 perc és ott vagyok nálatok!- mondta boldogan.
A szívem még sebesebben kezdett dobogni a boldogságtól. Éreztem ahogy az endokrin hormonjaim villámsebesen szaporodnak, és az arcom pirosodik.
És ezután jutott eszembe, hogy a szobám rettenetes állapotban van, magamat is beleértve.
- Hahó, Melissa, itt vagy még?- kérdezte Erik.
- Öhm... Igen igen, de majd beszélünk ha itt vagy, most rohannom kell, szeretlek, szia!- és ki is nyomtam meg se várva a válaszát.
Felmarkoltam a rengeteg újságot az ágamról, bevágtam az ágy alá pár szennyessel, kihúztam a sötétítő függönyt, őrült sebességgel fújtam magamra egy kiló dezodort, belebújtam egy fekete nadrágba és felvettem hozzá egy citromsárga háromnegyedes ujjú pólót, arra pedig egy szőrös mellényt, majd összefogtam lófarokba a hajamat. A következő úticélom a fürdőszoba volt, ahol rekordsebességgel őrjítő sikálással megmostam a fogaimat, kifestettem a szempilláimat és megigazítottam a ruhámat magamon. Épp végeztem, amikor megszólalt a csengő.
- Majd én kinyitom!- kiáltottam és már szaladtam is a bejárati ajtóhoz.
Kivágtam az ajtót és a tervemben az szerepelt, hogy beleugrok Erik nyakába és őrült csókolózásba kezdünk, melynek soha nem szakad vége.
Ám az ajtóban nem Erik állt.
- Ó, Chad!- belül teljesen összetörtem, hisz nem őt vártam. Áttekintettem a válla felett a fekete limuzint várva.
- Mi az, valaki mást vártál?- mosolygott rám.
- Én...- vajon elmondhatom, hogy jön Erik? Végülis nem mondta, hogy tartsam titokban...- Jön ide Erik- meséltem neki csillogó szemekkel.
- Ó, értem. Ennek nagyon örülök!- mondta majd elkezdett toporzékolni.
- Miért jöttél?- kérdeztem meg tőle. Észrevettem, hogy valamit dugdos a háta mögött.
- Én csak... Khm... Laura véletlenül nincs itt?
- Nem, Ő később jött haza a bálból szerintem Mattel.
- Nos... Értem. Megyek is, hátha hazaért azóta. Szia!- mondta és sarkon fordult.
Ekkor megláttam azt a kis citromsárga dobozt a kezében, amit dugdosott.
- Az mi?- kérdeztem tőle.
- Laura ajándéka- mosolygott és már el is tűnt.
Bezártam az ajtót és leültem a nappaliba. Bekapcsoltam a tévét, hogy elüssem az időt, de egy perc egy egész évszázadnak tűnt.
Végül fél óra múlva újra megszólalt az a gyönyörűen csilingelő csengőnk.
2 másodperc múlva az ajtónál teremtem és kitártam.
Erik Logan, a tinibálvány, a legfrissebb felfedezett tehetség ott állt az én házam küszöbénél.
Fekete haja mint mindig, most is rendkívül ápolt volt és rendezett, természetességet tükrözött, de én jól tudtam, hogy körülbelül 1 óráig tarthatott a fodrásznak ezt a tökéletességet elérni. A kék szeme akár egy zafír, úgy csillogott, és a hó elbújhat fogai fehérsége mellett.
Ahogy elképzeltem a jelenetet, úgy is történt minden.
A nyakába ugrottam és megcsókoltam.
- Hé, hé, Mel... Menjünk be!- mondta.
Felmentünk a szobámba, ahol nagyon sokáig enyelegtünk, és csak azután kezdtünk el beszélgetni.
Mesélt a turnéjáról, a helyekről ahol járt, az érdekes ízű kajákról, amiket evett, a stábbal való összezördüléseiről és a szülei szánalmas buzgóságáról.
- És te mit csináltál, míg odavoltam?- kérdezte tőlem.
Ekkor pánikba estem. Nem mondhatom, hogy egy zombi lettem, aki alig mozdul ki, és aki lépten nyomon elsírja magát.
- Ó én csak... A szokásos dolgokat csináltam. Felvettek a színjátszókör tavaszi előadásába, a csajokkal szoktunk a Beth'be ücsörögni és pletykálkodni, besegítettünk a karácsonyi forgatagban Matt munkájába.
Erik bólintott és megcsókolt.
- Hiányoztál- mondta.
- Te is nekem- vágtam rá rögtön- Honnan voltál benne olyan biztos, hogy itthon töltöm a szünetemet?- kérdeztem tőle.
- Az igazság az, hogy felvettem a kapcsolatot Jessicával és anyukáddal. Ők segítettek mindenben.
Tudtam, hogy az hatalmas baj, ha anyával beszélt Erik. Anya tuti kikotyogta, hogy ennyire magam alatt voltam... Nos, reménykedjünk, hogy nem.
Idegesen elmosolyogtam.
- Hogy vannak a többiek?- kérdezte Erik- Laura, Zoey, Matt, Chloé és a többiek? Midnenkiről mesélj részletesen- kérte és én eleget is tettem neki.
Elmondtam, hogy Laura és Matt milyen jó párost alkotnak együtt, semmi gondjuk nincs az ég világon. Elárultam, hogy Chloét kiengedték, és kibékült Mattel, senki nem haragszik már rá. Meséltem a bálról, melyet Austinék adtak tegnap éjjel, és megemlítettem Zoey életébe belépő édesanyját is, aki csak újabb bonyodalmakat okozott feltűnésével.
Erik nagyon gyakran nézte a karóráját, így megkérdeztem tőle, hogy miért teszi.
- Nincs sok időm Mel- suttogta- pár percen belül tovább kell mennem, hogy elérjem a repülőgépemet.
Hirtelen kiszáradt a szám, és a jókedvem szertefoszlott. Miért kapunk ilyen kevés időt együtt?
A következő pillanatban már meg is szólalt a mindent elrontó dudaszó.
Ez nem fair, olyan igazságtalan!
- Mennem kell- mondta Erik és felállt. Kivett valamit a zsebéből és odaadta nekem- Boldog karácsonyt. Bontsd ki.
Elvettem az ajándékot, mire lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Erik a hüvelykujjával letörölte.
Levettem a doboz tetejét és ámulatba ejtett a tartalma.
- Ez... gyönyörű- mondtam.
Kivettem a csillogó ezüstnyakláncot,melyen egy E betűs medál díszelgett, beleraktam a nyakamba és Erik egy ügyes mozdulattal bekapcsolta a zárat.
- Szeretlek Melissa- suttogta.
- Itt fogok várni rád- mondtam ki nagy nehézségek árán.
A bejárati ajtónál csókolóztunk egy utolsót és ő újra elment. Otthagyott megint magamra.
Most már ismerős volt a hiány, melyet éreztem. Tudtam, hogy az nem segít, ha a szobámba vonulok és zokogok.
Felkaptam a sálam és a kabátom, belebújtam a barna szőrös csizmámba és útnak indultam Lauráékhoz.
Odakint minden fehér volt, az utat se takarították el, ami egyenesen felháborító volt. Csúsztam jobbra- balra, minimum háromszor majdnem hanyatt vágódtam, mire odaértem az O'Connor rezidenciához.
Becsengettem, Laura be is engedett, a hátsó ajtón beosontam és levedlettem a téli meleg ruháimat magamról.
- Jó napot, Mrs. O'Connor!- köszöntem illedelmesen Laura édesanyjának, aki éppen a pultot törölgette szerényen.
- Szervusz Melissa, rég láttalak! Vegyél egy banánt, jusson a szervezetedbe egy kis vitamin- mosolygott rám tündérien.
- Köszönöm, nem kérek- válaszoltam és sietős léptekkel felcaplattam a lépcsőn, és berontottam Laura szobájába.
Laura épp egy kisebb terráriumot tartott a kezében, melyben egy pálmafás sziget volt kialakítva.
- Hát nem káprázatos?- tartotta felém- Ő itt Béta!- büszkélkedett a szerzeményével.
Odaültem mellé az ágyára és jobban megvizsgáltam.
- Karácsonyra kaptam Mattől- mesélte izgatottan kipiruló arccal- Nem értem, hogy honnan tudta, hogy ennyire szeretem a teknősöket- nézett rám csillogó szemekkel.
Megvontam a vállam és csodáltam vele együtt az új házi kedvencét.
- Itt volt Erik- tört ki belőlem.
- Hisz ez csodálatos! Meddig marad?- kérdezte tőlem a barátnőm, miközben lerakta az éjjeliszekrényére Bétát.
Megráztam a fejem és picit csalódottan mondtam, hogy már el is ment. Laura ragaszkodott hozzá, hogy meséljek el mindent részletesen, de sajnos nem töltöttünk olyan sok időt Erikkel, így körülbelül 15 percet vett igénybe a váratlan karácsonyi ajándékom Eriktől.
- Már ennyi az idő?- meredt az órára Laura, gyorsan felkötötte hajgumival a haját és levette az ajtón lévő fogasról a fehér, puha köntösét- Elszaladok zuhanyozni, mert Mattel van egy kis közös programunk. Gépezz addig, vagy kezdj magaddal valamit- adta ki az utasítást Laura és már el is tűnt.
Nem volt sok kedvem laptopozni, így inkább csak heverésztem az ágyon és unottan fonogattam a hajamat újra és újra.
Pár perc telhetett el, mikor kinyílt újra az ajtó.
Természetesen nem Laura jött be, hisz neki minimum fél óra a zuhanyzás.
- Chad!- mosolyogtam rá.
- Hello Mel, Laura merre van?- kérdezte tőlem.
- Zuhanyzik.
- Értem- mosolygott vissza és elkezdte bezárni az ajtót.
- Chad!- kiáltottam utána és már ott is teremtem mellette- Szóval tartasz addig, amíg zuhanyzik?- kérdeztem tőle- Persze csak ha nincs sok dolgod- tettem hozzá gyorsan, hisz nem akartam ráterhelni magam, vagy éppen udvariatlannak tűnni.
- Természetesen, gyere csak!- és bementünk a folyosó végén lévő szobába.
A szoba most is úgy festett, mint ahogy legutóbb emlékeztem rá: a kék falai a tengert idézték- tudni illik Mrs. O'Connor imádta a jachtozást és a hajókázást, ezért döntött úgy, hogy a fia szobáját ez a szín fogja uralni, pár ruha hevert a földön, amit gyorsan felkapkodott Chad és bevágta egy szekrénybe, mindenhol érmek csillogtak, és ott volt az az ágy, amin a múltkor aludtam. Mennyire fájt utána a hátam! Lehetetlen hozzászokni ahhoz a keménységhez. Az ágyon ott hevert Chad fekete laptopja.
Chad leült az ágyra, ölébe vette a laptopot, és csak ekkor figyeltem meg jobban: szőke haja össze volt borzolva, ami olyan tökéletesen vette körbe férfias arcát, amit az a pici borosta még jobban kihangsúlyozott, mely az alsó állkapcsa mentén húzódott.
- Képzeld Erik már el is ment- újságoltam neki, amire hirtelen megnyomott valami gombot a gépén és elkezdett sípolni.
- Bocsi, folytasd- nézett rám és letette maga mellé a gépet, úgy tűnt, hogy hirtelen jó kedve lett és érdekli a téma, amit felhoztam.
Elmeséltem neki is, hogy mi történt pontosan, majd kitörtek belőlem a következő gondolataim:- Chad, én már nem tudom mit érzek. Te a barátom vagy, szóval megoszthatom veled a legbelsőbb titkaimat, nem? Szóval... Szeretem, hiányzik, de olyan, mintha...
- Valami megromlott volna- fejezte be a mondatomat Chad.
Bólintottam.
- Pontosan. Mit tegyek?
Chad picit elgondolkozott, valamin vacillált, majd ökölbe szorított kézzel a következőket mondta:- Még várj egy picit, ki tudja, hogy fognak alakulni a dolgok. Te igazán nagyszerű lány vagy Melissa. Erik pedig rendkívül ... nos, normális. Gondolom tartasz attól, hogy megcsal, elfelejt, vagy a távolság megöli a kapcsolatotokat. De én azt mondom neked, hogy téged nem hiszem ,hogy el tudna felejteni. Én sem tudnálak- az utolsó mondatot rendkívül halkan mondta.
Lehunytam a szemem, mert hirtelen megfájdult a fejem.
- Valami baj van?- kérdezte.
- Jaj, dehogyis- kinyitottam a szemem és már jobban is lettem- Csak annyira jól esik, hogy ilyen őszinte vagy velem. Ezt nagyra értékelem- ekkor kicsapódott a szobaajtó és Laura viharzott be.
- Chad, te nyúltad le a C-vitaminjaimat?- támadta le.
Chad elkacagta magát.
- Minek kellenének nekem a te tablettáid?
- És nincs meg a hajvasalóm se- siránkozott Laura- Kész bolondokháza van itt- emelte drámaian égnek a szemét és lezuttyant mellém az ágyra.
- Megnézted nekem, hogy mire van szüksége Bétának?- kérdezte Laura a bátyjától.
- Hogy kinek?- nézett rá értetlenül.
- A teknős- magyaráztam.
- Béta- hűlt el a nevén Chad- Miért nem bírtál valami normális nevet adni szerencsétlennek?
- Mi bajod van ezzel a névvel? Ő különleges, mellesleg nem szerencsétlen... Bunkó- illette jelzővel testvérét Laura, majd hozzám fordult- Jössz?
- Persze.
Laura villámsebesen felöltözött, kinyomozta, hogy hol lehet a hajvasalója- kiderült, hogy az anyukája kísérletezett a saját haján, és kölcsönvette, csak elfelejtett szólni, a C-vitaminos kérdés pedig még mindig kiderítetlen ügy maradt.
- Biztos jó ez a felső?- nézett aggódva rám szőke haját hátradobva barátnőm.
- Tökéletes- mondtam immár ötvenedjére.
- Karácsonyra kaptam Chadtől. Fogd meg milyen finom anyaga van- tartotta oda a fehér felsőjének alját Laura.
- Chadtől?- hűltem el- Citromsárga dobozba volt?
- Miről beszélsz?- nézett rám felhúzott szemöldökkel- Egy ajándéktáskában volt... De ez most miért lényeges?
- Laura... Mindjárt jövök- mondtam és már viharoztam is Chad szobájába.
Kopogás nélkül rárontottam.
Az ágyán ült, pontosan ott, ahol hagytuk és valamilyen fekete borítójú könyvet olvasott.
Tudni akartam az igazat. És tudtam, hogy simán csőbe húzhatom.
- Igazán szép az a felső, amit Laurának ajándékoztál- kezdtem- Hol vetted?
Chad meglepettnek tűnt és picit talán zavartnak is.
- Zoey ajánlott egy butikot- felelte közömbösen. Körbepásztáztam a szobát. Hol van az a pici sárga dobozka? Sehol nem találom...
- Hogy tudtad belecsomagolni abba a tenyérnyi nagyságú apró citromsárga dobozba?- kérdeztem tőle mosolyogva.
Chad azonnal rávágta:
- Nem is próbáltam bele csomagolni... Miről beszélsz?- kérdezte felvont szemöldökkel.
Egy picit zavarba jöttem. Mit keresek én itt? Komolyan azt hittem, hogy azt nekem szánta? Mi ütött már megint belém? Miért támadtam le Chadet?
- Ó... Amikor délelőtt átugrottál... A doboz a kezedben... Azt mondtad Lauráé...- hablatyoltam össze-vissza.
Chad elnevette magát.
- Hogy arra gondolsz- mutatott az ablakpárkányra, majd felállt és felemelte- Ez valóban a tied- nyújtotta felém.
Éreztem, ahogy az arcom égni kezd, és mintha a fülem sípolni kezdett volna.
Remegő kezekkel levettem a doboz fedelét.
- Ez... Ez gyönyörű- suttogtam magam elé.
Kiemeltem a nyakláncot a dobozból, amin egy csillogó szív alakú medál volt- pont olyan, mint amit kiskorom óta szeretnék.
- Tetszik?- kérdezte Chad.
- Rettentően- még mindig nem találtam el a megfelelő hangszínemet- De én ezt nem fogadhatom el- tettem vissza a dobozba és Chad felé tartottam.
- Ne butáskodj már!- a dobozt lerakta a díványra, a nyakláncot pedig az égbe emelte- Szabad?- kérdezte.
Elhúztam a hajam a nyakamtól, ő pedig egy ügyes mozdulattal bekapcsolta.
Mikor végzett elkezdtem vizsgálgatni magamon az új ékszeremet.
- Én... Nem vettem semmit- pirultam még jobban el. Annyira szánalmas vagyok!
- Kis majom, nem az számít- mondta.
Régebben is sokszor szólított majomnak, mert mindig nevetett az ügyetlenségeimen. Szóval most is úgy tekint rám...
Az arcomra erőltettem egy mosolyt.
- Fogsz jönni a sítáborba?- kérdezte tőlem.
- Milyen sítábor?
- Az iskola rendezi. 1 hét múlva fogunk menni egy síparadicsomba. Laura ezt adta karácsonyra Mattnek, és anya nekem is befizette- magyarázta.
- Én nem... Nem tudok síelni- vallottam be.
- Akkor itt az ideje, hogy megtanulj! Gondold meg- a vállamra tette a kezét, amitől hirtelen elöntött a forróság.
- Rendben, megbeszélem otthon, de most megnézem mit csinál Laura- mondtam és már ki is mentem a szobából.
A folyosó közepén a lábaim mintha megadták volna a szolgálatukat és össze akartak volna rogyni. Alig bírtam felemelni őket, hogy lépjek egyet. Picit na falnak kellett dőlnöm, mert szédülni kezdtem.
Te jó ég, milyen tüneteket produkálok? Chad ezt tenné velem?
Megérintettem a nyakamba lógó nyakláncot.
- Te mit művelsz?- kukucskált ki a szobájából Laura.
- Nekem most mennem kell- mondtam neki és már fel is szívódtam az O'Connor rezidenciából.

6. fejezet -Zoey

- Az utolsó!- mondta Brian és feltette a fehér műanyag gömböt aprócska örökzöld fánkra.

Kicsit hátrébb léptem és alaposabban szemügyre vettem.

- Tökéletes!- csaptam a magasba tartott tenyerébe.

És valóban. Egészen biztos, hogy a fánkat többen is megirigyelték volna! Nem csillogott, nem volt nagy, de áradt belőle a karácsonyi hangulat.

- Jöhet a bejgli- jelentettem ki és elindultam a konyhába.

Brian leült az asztalhoz és olvasgatta az újságot, bár láthatólag máshol járt az esze.

Kivettem egy kis kopottas tálat a mosogató melletti szekrényből, és a pultra tettem.

- Min elmélkedsz?- kérdeztem tőle, míg a receptet tanulmányoztam, amit a netről szedtem le.

Brian lerakta az újságot, beletemette az arcát a tenyerébe, csak azután mondta:- Jelentkeztem a focicsapatba.

Akkora öröm futott át a testemen, hogy szinte bizseregtek a végtagjaim.

- Brian, ez nagyszerű!- szinte már majdnem sírtam az örömtől.

- Mostanában eléggé... Furán viselkedtem- vallotta be.

Fogalmam sincs, hogy a karácsony tette e ezt vele, vagy az a sok szent beszédem, amit szerintem már kívülről fújt, de igazából nem is érdekelt- a lényeg, hogy felnyílt még időben a szeme. 

- A pubertáskor- mutattam rá- Én... Annyira boldog vagyok- mosolyogtam rá- Legszívesebben megölelnélek.

Brian tiltakozóan felemelte a kezeit.

- Azért ne túlozd el a dolgokat!- nevetett és vágott egy fintort.

Kimértem az 50 dkg lisztet egy tálba, majd 25 dkg margarint elkezdtem a tűzhelyen felolvasztani. 

Eléggé nehézkesen tudtam összespórolni az ünnepekre ezt a pénzt. Főleg az ajándékok kerültek sokba, na meg az ebédhez a hozzávalók. De nem akartam, hogy még ez is kimaradjon Brian életéből. 

- Mit kapok tőled?- kérdezte.

- Ohohohoo, milyen kíváncsiak vagyunk- nevettem el magam- Kimérnél nekem 25 dkg mákot? Ott van abba a ronda zöld szekrényben.

Brian felállt, és elkezdett kotorászni.

- Itt semmi mák nincs- jelentette ki.

- Az lehetetlen!- jaj, lehet elfelejtettem felírni a bevásárló listámra! És karácsony van! Diós bejglit nem csinálhatok, mert Brian allergiás a dióra, és én se rajongok érte túlzottan.

- Ne, ne, ne, ne- kezdtem el siránkozni.

Pedig kétszer leellenőriztem, hogy meg vettem e mindent. És most... Ilyen nincs.

Ráadásul a legjobban az a tudat bántott, hogy tudtam: a közelben márpedig egy bolt sincs nyitva ilyenkor. Hogy fogom a feledékenységemet kárpótolni? 

Elzártam a gáztűzhelyet és leültem egy pillanatra.

Az öröm, amit Brian okozott most elszállt belőlem.

Megint elrontottam valamit. Nekem soha nem jön és soha nem is fog összejönni semmi. Egy jelentéktelen szegény családból származok. Felesleges a jövőmről álmodozni, és olyan álmokba ringatni magam, ami elérhetetlen. 

Nem bírom.

Képtelen vagyok.

- Ugyan már Zo, ez csak egy kis mák- próbált megnyugtatni Brian.

Megráztam a fejem.

- Feleslegesen próbálom megcsinálni ezt az ebédet- próbáltam visszatartani a sírást- Apa valószínűleg a kocsmában lesz, ha netalán hazajönne szétverne mindent. A mákról meg annyit... Ez csak egy jel...- és elcsuklott a hangom. 

Brian felém nyújtott egy gyűrött zsebkendőt.

- Te vagy a legklasszabb ember, akit csak ismerhetek. Annyi mindent köszönhetek neked- mondta. Pontosan tudtam, hogy zavarban érzi magát a váratlanul rám törő bőgésemtől, és azt se tudja, hogy mit kellene mondania, hogy megnyugtasson.

Mégis ezek a szavak egyenesen a szívembe szálltak és ott erőt pumpáltak a vérrel együtt a szervezetembe. 

- És most... Vedd fel a kabátod, bemegyünk a belvárosba, tudok egy boltot, ami állandóan nyitva van. Gyerünk!- és már el is tűnt mellőlem az előszoba irányába.

Megtöröltem a szemem, majd felálltam.

- Várj már! Hadd vegyek fel valami tisztességes ruhát!- kiáltottam utána, bár ő már nagyban zselézte és hajlakkozta a haját a fürdőszobai tükör előtt. 

- Siess már!- sürgetett 10 perccel később. 

Elindultunk a buszmegállóba, végig imádkoztunk, hogy jöjjön egy busz. A menetrend szerint 10 perc múlva kell majd egynek megérkeznie.

Mi úgy ütöttük el az időt, hogy egy dedós szójátékot játszottunk: mindig az állat utolsó betűjével kellett mondani egy másik állatot. Éppen az oposszumnál jártam, amikor begurult a jól ismert sárga busz és felszálltunk rá. 

Újabb 10 perc múlva már a belvárosban voltunk, ahol leszálltunk egy hatalmas karácsonyfa előtt. 

- Szóval... Mit is kapok?- kezdte újra.

- Semmit- vágtam rá, amire ő találgatásokba kezdett. 

Elsorolt minden marhaságot: Xbox, Wii, valami kormányról is halandzsált meg valami szuper menő képregényről, de egy idő után már nem bírtam nyomon követni. 

Végül megérkeztünk az apró sarki boltba, ami meglehetősen drága volt és a választék eléggé szegényesnek mutatkozott.

Összesen két sor volt a boltban, de annyira logikátlanul volt berendezve, hogy semmit nem találtam.

Alaposan nézegettem a hús árakat, és lassan hátráltam, közben számolgattam magamban, hogy mi hol az olcsóbb. Itt határozottan olcsó mondjuk a sonka... És az a sajt is eléggé... PUFF!

- Ó, bocsánat, annyira sajnálom!- nekiütköztem egy fekete bőrkabátos magas fiúnak. 

Hirtelen az ütközéstől gy picit elvesztettem az egyensúlyomat és megpróbáltam az arcába nézni annak, akit elgázoltam, de a mennyezetről lelógó hatalmas teljesítményű izzója teljesen elvakított, szóval elég lassan rajzolódott ki az alak. Először minden fekete volt, majd szépen kezdtek megjelenni a színek: barna haj, és óóó... Azok a gyönyörű zöld szemek!

- Austin!- ismertem fel a legjobb fiúbarátomat- Mit csinálsz?- kérdeztem tőle.

Austin körbenézett, elmosolyodott és könnyedén megjegyezte, hogy vásárol.

- Ó- csak ennyit bírtam kinyögni zavarodottságomban.

Hát persze, hogy vásárol! Hogy lehetek ennyire hülye? Mi mást csinálhatna egy boltban? Atomreaktorokat tanulmányozna?

Észrevettem, hogy elkezdi szemügyre venni a felénk közeledő fiút.

- Megtaláltam a mákot!- mondta Brian és a kezembe adta.

Austin arcvonásai szemmel láthatóan eléggé megfeszültek. 

Pár percig némán álltunk, majd elkezdtem érzékelni a feszültséget, ami Austinból árad.

- Ó, Ő itt Brian, az öcsém- mutattam be.

Austin arccsontozata elkezdett enyhülni és mosolyogva bemutatkozott ő is.

- Volna kedvetek ma délután átjönni a karácsonyi fogadásunkra, amit a szüleim rendeznek?- kérdezte Austin tőlünk.

Igazából nemet akartam mondani, hisz nem tudtam volna mit felvenni, és nem akartam túl alul öltözöttnek tűnni. 

- Persze, jól hangzik- vágta rá meglepetésemre az öcsém. Nem akartam letámadni ott helyben Austin előtt, amiért elfogadta az ajánlatot, szóval csak mosolyogtam és bólogattam, mint valami idióta.
- Értetek küldöm Justint kocsival, hogy ne kelljen gyalogolnotok- mondta.
- Ne!- kiáltottam fel, amikor eszembe jutott a kopott bejárati ajtónk a rozsdás kapuval.
- Ne viccelj már Zo, tudod ki fog sétálni- mondta Brian- Majd ott találkozunk, szia!- rángatott el Austin elől.
Igazából már nem is emlékeztem, hogy mikor váltunk mi ilyen jó barátokká Austinnal.
A Plázás incidensünk erősen él még bennem, azonban mikor békültünk ki, és hogyan... Sejtelmem sincs. A lényeg, hogy mindent elmondtunk utána egymásnak, megmutattam a környezetet, ahol éltem, és természetesen      a családi körülményeimet is felvázoltam.
Azonban nem akartam, hogy ezt Justin is meglássa. Szégyelltem.
Otthon befejeztem nagy nehezen a bejglit, míg Brian karácsonyi zenéket írt ki egy CD-re.
Annyira jó volt, hogy egy gonddal kevesebb lett: Brian megjavult. Régebben annyira titkolózott, elzárkózott... Néha az is megfordult a fejemben, hogy bogyózza magát...
Szóval szépen megterítettem 3 személyre- bár nyilvánvaló volt, hogy apa nem fog itthon tartózkodni 1 órakor- és beraktam az ajándékaimat a karácsonyfa alá.
- Brian, gyere!- kiáltottam a szobájába.
Rendesen belakmároztunk a szegényes ebédünkből, megvágtam a bejglit, és amikor már egy szufla se fért belénk, akkor megengedtem Briannek, hogy kibonthassa az ajándékát.
Mint valami éhező vadállat, úgy tépte le a Micimackós csomagolópapírt az ajándékáról.
Mikor meglátta mi az, elnevette magát:- Mintha tudtad volna!
Feltartotta az égbe a sípcsont védőjét.
Gyorsan levette a következő ajándékáról is a csomagolópapírt. Úgy éreztem, hogy visszatért a gyerekes izgatottsága.
 - A képregény, amit akartam!- hüledezett - Ezt nem hiszem el. A Need For Speed legújabb kiadása- emelte magasba a kocsis PC játékot- Egy vagyonba kerültem neked- csóválta a fejét.
- Egyszer van karácsony- vontam meg a vállam.
- Igaz- felállt és előhúzott a zsebéből egy apró kis dobozkát- Nem nagy értékű. De szerintem nagyon jól fog állni neked- nyújtotta át.
Komolyan mondom, hogy teljesen meghatódtam. Egy karácsonyra se adott nekem ajándékot, amit nem is bántam, hiszen nem erről szól az ünnep. De most mégis annyira jól esett, annyira meglepett!
Levettem a bordó díszdoboznak a tetejét és egy ezüst csillogó gömb alakú fülbevalót találtam benne.
Nem érdekelt, hogy mit gondol Brian az ölelkezésről, nem bírtam magammal- megöleltem és szorítottam.
- Jó, jó, elég lesz!- adta meg magát.
Beraktam a fülembe a csodás ékszert, amikor kopogást hallottam.
Na itt van apa- futott át az agyamon és elindultam az ajtóhoz.
Felkészítettem magam lelkileg a látványra, ami legrosszabb esetben fogadhat. Reménykedtem, hogy talán most visszafogta magát és normális lesz.
Kinyitottam az öreg, elfáradt ajtót, ami hatalmas recsegéssel és nyikorgással tárult ki.
Tudom, tudom.
Ez az ünnep a megbocsátásról szól. A szeretetről. És hidd el, én próbálkoztam- ó, mennyit forgolódtam éjszaka emiatt!
De nem voltam képes feldolgozni a vele kapcsolatos információimat.
Elhagyott. Becsapott.
Ilyenkor kell észhez térnie? Ez túlontúl késő.
- Anya- nyögtem ki összeszűkült szemmel.
- Zoey, kérlek- könyörögve nézett rám.
- Anya, hát eljöttél!- hallottam Brian vidám hangját a hátam mögül.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy karót döftek volna a gerincoszlopomba. Lebénultam.
- Gyere csak be- tárta szélesebbre az ajtót Brian, rajtam keresztül átnyúlva.
- Nem- szűrtem át a fogaimon keresztül.
Akkor most ki kivel van?
Brian, az öcsém, akiért megteszek minden tőlem telhetőt, elhozza az ebédemre azt az embert, akit a világ végére küldenék?
Szép egy család.
Ekkor nyöszörgést hallottam az utcáról és némi káromkodást.
Már csak ez hiányzott.
Végülis... Teljes a család! Juhéé...
- Lilly- motyogta apám anyának címezve.
- Pakoljatok. Elviszlek titeket innen- mondta anya és belépett a házba- Ha tudtam volna...- és elcsuklott a hangja.
Brian elindult.
- Brian, nem mész te sehová vele!- mutattam anyára.
Brian megrázta a fejét:- De. Kérlek ,te is gyere!
- Brian, ha most elmész...-tudom aljas voltam, és soha nem szabadna érzelmileg zsarolni, de mentségemre legyen, hogy kétségbe voltam esve- Engem örökre elfelejthetsz.
Brian némán állt egy pillanatig.
- Ő az anyánk- mondta és bement a szobájába, ahol pár pillanat múlva újra feltűnt a hatalmas bőröndjével.
- Zoey, nem kötelezhetlek semmire. De kérlek gyere- mondta nekem anya.
Brianre néztem.
Nem.
Csak Őt ne!
Senki nem látja rajtam kívül, hogy ki valójában ez a nő?
Megakar fosztani mindentől. Most az öcsém van napirenden, akit gondolom nagyszerűen manipulált...
- Tűnj a házamból!- hallottam apám dühös hangját.
Ez az! EZ AZ!- szurkoltam neki a fejemben.
Anyám kérdőn nézett rám, majd miután hátat fordítottam neki, illedelmesen elköszönt és bezárta maga mögött az ajtót.
Apám zokogva- nem viccelek!- zokogva rogyott le az egyik közelben lévő kanapéra.
- Brii...aaaahhnn- dünnyögte.
- Térj már észhez!- kiáltottam rá dühömben- Miattad történt, hogy elvette tőlünk Briant!- mondtam, felkaptam a kabátomat és elindultam a hideg utcán.
Először nem tudtam, hogy hova is mehetnék. Elvégre karácsony van, mindenki a családjával van, a kávézók pedig zárva vannak.
Tudtam, hogy illetlenség ilyenkor zavarkodni, de muszáj voltam beszélni valakivel.
- Szia!- nézett rám boldogan Melissa- Úristen, mi a baj?- kérdezte tőlem, és beinvitált.
Odatelepedtünk a nappaliban lévő kandalló elé melegedni és elmeséltem neki mindent.
Melissa szorosan megölelt.
- Annyira sajnálom, hogy pont karácsonykor... - kezdett bele, de nem igazán találta a megfelelő szavakat.
Megráztam a fejem:- Semmiség. Gondolhattam volna, hogy készül valamire.
Melissa elkezdte tördelni a kezeit. Mindig ezt csinálja, ha van egy önálló véleménye, de fél kimondani. Tart attól, hogy megbánthat másokat. Ez annyira a jó szívére vall.
- Ne kímélj!- mondtam neki.
- Szerintem... Adnod kellene neki egy esélyt- bökte ki.
Némán meredtem magam elé.
- Úgy értem... Legalább próbálnád meg. Az emberek képesek változni, szóval szerintem hinned kellene neki- csak ültem és bámultam, mire Melissa odabigyesztette, hogy 'Ne haragudj!'
- Ugyan, Mel, dehogy haragszom rád. Ez csak... Annyira zavaros most.
- Elhiszem- mondta és beleharapott az ajkába.
Ránéztem az órámra. Rég készülnöm kellene Austinékhoz... Persze még ruhám sincs.
- Mi a baj?- kérdezte újra Melissa, hisz látta a döbbenetet az arcomon.
- Én csak... Megígértem Austinnak ,hogy elmegyek a szülei fogadására, de semmim sincs.
Melissa gondolkozott egy picit, majd mint akiben egy izzó világított volna fel, úgy világosodott meg.
- Gyere!- ragadott meg és felráncigált a szobájába.
Rám adott egy szürke térdig érő ruhát, ami deréktől az aljáig buggyos volt, felül pedig testhez simuló, bal oldalt egy fekete rózsával.
Eleinte nem tetszett, de ugyebár nem kívánságműsor...
A hajamat besütötte, ami egyszerűen káprázatosra sikeredett. A szemhéjamra szórt egy kis ezüstösen csillogó csillámport, a szempillámat pedig kifestette.
Belenéztem a tükörbe, és nem hittem el azt, amit látok.
Mintha egy új lány állna a tükörben.
Egy új lány, akinek nincsenek gondjai és mindent megtehet. Egy új lány, aki nem aggódik a holnap miatt és nem retteg a számlák sokaságától. Egy új lány, akinek mindene megvan, ami csak az élethez kell.
- Úristen... Hátborzongató!- mondta Melissa.
- Jó vagy rossz értelemben?- kérdeztem tőle.
- Határozottan jó.
Melissa egy erős,mély rózsaszínű ruhát vett fel, ami hasonló típusú volt, mint az enyém, csak nem rózsa díszítette, hanem egy masni kötötte össze a ruhát hátul, ami kihangsúlyozta vékony testét.
Picit megtűzte a haját, és elképesztő lett a végeredmény. Nem is értem, hogy lehet valaki ilyen ügyes...
- Szóltam Austinnak, hogy ne küldjön érted kocsit, és hogy Lauráékkal megyünk egy kocsival- mondta nekem Melissa miközben épp az ajkait varázsolta káprázatosan csillogó halvány rózsaszínűvé.
A következő fél órában elvégeztük az utolsó simításokat, majd egy dudaszó jelezte, hogy megjött értünk a "taxi".
Felkaptuk a szövetkabátjainkat magunkra és kiléptünk a jeges szeles időbe.
A kocsiban Laura és Matt elújságolta,hogy Chloé állapota javult, és hazaengedték az intézetből. Chad vezetés közben egy Rihanna számot énekelt, ami a rádióban ment.
Mikor odaértünk a GPS-be megjelölt adatokhoz, egyszerűen nem hittem a szememnek.
Egy hatalmas kovácsoltvas kapu kinyílt, miután Chad megmondta a nevét a kaputelefonba, egy hosszú út következett, ami egy kisebb erdőnek tűnt a birtokon belül.
Egy hatalmas kivilágított csontfehér ház előtt megálltunk, ahonnan egy inas átvette a slusszkulcsot Chadtől és elvitte a parkolóba a kocsit.
A hideg miatt gyors léptekkel indultunk el a bejárat felé.
Az előszoba minden felülete márvány volt. A padló, az oszlopok, az előttünk elterülő lépcső...
Leadtuk a kabátunkat a jobb oldalt lévő ruhatárba és a hangokat követve felmentük a lépcsőn az emeltre.
Egy olyan 3 méter magas fekete faragott ajtó tárva nyitva állt, amiben a báltermet véltük felfedezni. Egy fontoskodó pincérlány a helyünkre vezetett minket, ahol névtáblák alapján foglaltuk el a helyünket.
A terem kék és zöld színekben ejtette ámulatba a vendégeket. Az asztalon a fehér terítőt középét egy kék abrosz szelte ketté, amin mindenféle rostos üdítők, szénsavas és szénsavmentes ásványvizek, illetve különböző márkájú üdítők hevertek.
A székeket fehér selyembevonat fedte, amit alul egy zöld masni dobott fel.
Középen egy hatalmas színpadon néhány hegedűs és csellista hangolta barna hangszereiket, és szép lassan kezdett megtelni a terem.
Mikor szinte már minden helyet elfoglalt valaki, akkor a pódiumra vonult a vendéglátó család.
- Egy kis figyelmet szeretnék kérni!- szólt bele a mikrofonba Mr. Lockwood, Austin és Justin apja- Először is szeretettel köszöntök mindenkit a karácsonyi fogadásunkon, ami a drága feleségem nélkül- itt közelebb húzta magához Mrs.  Lockwoodot- nem került volna megrendezésre. A programokról később pontos tájékoztatást fogok adni, de most nem húzom tovább a szót. Együnk jobbnál jobb falatokat, miközben a híres Fortissimo vonósnégyes kedveskedik nekünk hangulatos és klasszikus számokkal. Mindenkinek jó étvágyat kívánok!- fejezte be mondanivalóját, mire szabályszerűen tapsvihar tört ki, és néhányan- gondolom Mr. Lockwood kollégái közül- üvöltöttek és éljeneztek.
A szülők elől foglaltak helyet, azonban a gyerekek a barátaikhoz ültek le, így Austin hozzánk, Justin pedig az ő közelebbi barátaihoz.
Pár pillanat múlva meg is szólalt a karácsonyi muzsika, mely ebben a vonós összeállításban valóban kiválóan szólt.
A pincérek és pincérnők igyekezték feltálalni az ételt és mindenkinek jó étvágyat kívántak.
Előételnek kendermagos jérce volt salátafészekben, ami bámulatosan ínycsiklandozónak nézett ki, és éppen annyira volt finom.
A leves halászlé volt, amit én még eddig igazából nem is nagyon ismertem, szóval nem szedtem belőle valami sokat.
Közben a fiúk annyi viccet meséltek, hogy attól kellett félnem, hogy bármelyik percben a rámtörő nevetéstől az orromból fog visszaköszönteni rám az elfogyasztott étel, mint egyszer kiskoromban...
Volt ott még annyi hús, mint például a röfiborda panírban, vagy a grillről pattant csirke, de én a pulyka után, ami juhtúróval és baconnel volt háziasítva, egyszerűen nem bírtam enni.
Később Mr. Lockwoodnak sajnálatos módon közbejött valami, szóval kénytelen volt lelépni, de az előkelő fogadás kezdett partiba áthajlani.
A felnőttek és a fiatalok egyaránt egyre több alkoholt fogyasztottak el, a komolyzenét felváltotta egy banda, aki régi számokat adott elő.
Épp az ABBA egyik száma ment, amikor odafordult hozzám Austin és felkért táncolni. Eleinte aggódtam, hogy a lábára fogok lépni, vagy éppenséggel elbotlok a saját lábamban és magammal rántom, de hál' istennek semmi ilyen nem történt.
Észrevettem, hogy az anyukája egyedül ül a puncsos pult mellett és csak tetteti, hogy jól érzi magát.
- Hú, Austin, úgy érzem szükségem van egy kis puncsra!- kiabáltam a fiú fülébe.
- Oké, hozok neked!- mondta és már indult is volna, mire én karon ragadtam és odakiáltottam teljes erőmből, hogy NEM!, amitől szerintem egy pillanatra tanácstalanná válhatott, ezért gyorsan elkezdtem magyarázkodni:
- Nem szeretem, ha bárki kiszolgál. Van lábam, eltudok menni oda egymagam is- mosolyogtam rá- Várj meg az asztalnál.
Austin bólintott és el is tűnt.
Vettem egy mély levegőt és odamentem a puncsos pulthoz, majd félig töltöttem egy poharat.
- Mrs. Lockwood, tölthetek Önnek egy pohárral?- kérdeztem tőle a lehető legnagyobb udvariasságommal.
A nő elmosolyodott, amitől csak még ragyogóbbnak tűnt, mint előtte. Azokat a fiatalos vonásokat és a hatalmas őzike szemeit bárki megirigyelte volna tőle...
- Szólíts Barbarának, Zo!- mondta nekem.
Egy picit elgondolkozott, majd azt mondta:- Igen, igen, töltsél csak! Tudod kész röhej, de a puncs emlékeket idéz bennem- nevetett maga elé.
Odanyújtottam neki az italt és leültem mellé.
- Milyen jó volt fiatalnak lenni- meredt maga elé.
- Ugyanmár Mrs. Lockw... Akarom mondani Barbara. Hiszen olyan fiatalos vagy!- mutattam rá.
Tudtam, hogy örül a bóknak. Kihúzta magát a székben.
- Annyira jó, hogy Austin barátja vagy. Épp néztem, hogy milyen jól táncoltatok!- csillant fel a szeme- Tudod sokat mesélt rólad. Remélem egy nap majd ilyen felesége lesz, mint amilyen te vagy.
Most rajtam volt a pirulás sora.
- Nem vagyok én olyan jó, mint amilyennek állítja- eszembe jutott, ahogy Brian elhagyott... Ha jó lennék, most velem lenne... Gyorsan elűztem magam elől az emlékeimet.
- Nem tudom, hogy mondta e Austin, de annyi gondunk van. És tényleg annyira hálás lehetek neked...- egy picit megdöbbentem. Várjunk csak... Gond? Náluk? De hát gyönyörű házban élnek, a férje szemmel láthatóan szereti, a fiai bár nem jó tanulók, de kiváló sportolók- nem értem hol itt a probléma.
- Nem említette- motyogtam.
Barbara megrázta a fejét.
- A pénz, az a minden a mai világban. Mondják, hogy nem boldogít, de ez nincs így. Ahhoz, hogy boldog légy, nem lehetnek problémáid. Mármint úgy értem, hogy úgy nem lehet az ember boldog, ha nincs fűtés a házban, vagy nincs éppen villany. Úgy csak aggódik az ember, hogy miből fogja előteremteni a szükséges pénzt, és egyre csak emészti magát.
- Igaz...- eszembe jutott az otthoni környezetem, ami az itteninek a pontos ellenkezője.
- És annyi mindenen mentem át a fiúk- nézett az asztalunk felé, ahol Austin és Justin egymás mellett ültek és beszélgettek- Az egész életük abból állt, hogy a vitáinkat hallgatják...
Nem hittem a fülemnek. Vita? De hát a férje a pódiumon, amikor megnyitotta a fogadást, akkor annyira látszott rajta, hogy rajong a feleségéért. Vajon csak megjátszotta volna magát?
És ha visszaemlékezek... Austin soha nem mutatta semmi gondnak a jelét. Egyszer említette, hogy már nem bírta otthon, ezért eljött hozzám a Beth'-be meginni egy tejshaket, és akkor csak annyit mondott, hogy vitáztak egy picit a szülei.
Soha nem gondoltam volna, hogy nekik is vannak problémáik. Hiszen olyan minőségi ruhákat hordanak, és saját kocsit is kaptak a fiúk. A ház meg magáért beszél...
- Jaj, Zo, hát szólj rám! Össze-vissza fecsegek, és untatlak téged!- mosolygott rám.
- Jaj, dehogy is! Örülök, hogy megosztottad velem.
Ekkor az egyik pincér jött oda hozzánk, aki egyenesen Barbara felé fordult.
- Mrs. Lockwood egy kis gond támadt a konyhában, tudna segíteni?
- Hát persze- és már fel is pattant- Ha megbocsátasz- nézett rám bocsánat kérően.
- Csak nyugodtan!- és már én is talpon voltam. Visszamentem az asztalomhoz, ahol nem találtam semerre se Austint, se Laurát és Mattet, vagy mondjuk Melissát és Chadet.
Csak Justin ült ott egy ásványvizet a kezében tartva.
Eszembe jutott, hogy körülbelül 5 hónapja mennyire örültem volna ennek a helyzetnek: a fiú, aki tetszik végre kettesben lehet velem!
De változtak az idők. 

Úgy éreztem, hogy az érzéseim iránta kezdenek elapadni- jó, néha vannak kisebb fellángolások, de az szerintem mindenkivel elő fordulhat.
És kezdtem sejteni, hogy a legjobb fiú barátom iránt egyre többet érzek. Bár ezt még magamnak is féltem bevallani, hisz megfogadtam magamban még a tengerparti bulin, hogy soha nem akarok semmit majd Austintól. És lezártam magamban Justint is.
Úgy gondoltam, hogy az lenne a legcélszerűbb, ha mondjuk keresnék egy harmadik kiszemeltet, akinek semmi köze ehhez a testvérpárhoz.
Létezhet olyan ,hogy mind a két fiú iránt érzek valamit? Annyira össze vagyok zavarodva.
És mostanában Austin is olyan kedves hozzám...
De miket képzelek... Az olyan, mint én, soha nem tetszek senkinek valami okból kifolyóan. Nem vagyok az a nagy társasági ember, csak ha a közeli barátaimról van szó. Nagyon nehezen tudok feloldódni új közegben.
És eléggé unalmas vagyok... Túl sokat gondolkozok, és nem éppen vagyok a tettek embere.
- Mi újság, Zo?- fordult hozzám Justin.
- Ó, igazán semmi- hogy lehet egy ilyen közömbös választ adni?
Kicsit lejjebb csúsztam a székemen.
Ha Justinnal beszélek mindig zagyvaságokat hordok össze, és nem bírok egy ép mondatot se alkotni. Tuti azt hiszi, hogy nincs ki mind a 4 kerekem.
- És veled?- kérdeztem vissza.
Megvontam a vállát:- Igazából velem se történt semmi új.
Mosolyogtam és bólintottam, majd elkezdtem babrálni a terítővel.
- Nem tudod, hol van Austin?- kérdeztem tőle.
Egy pillanatig elgondolkozott, csak az után szólalt meg:- Valami Vanessával ment el valamerre.
Ez a név feltépett egy sebet rajtam. A tökéletes olajbarna bőrű, csinos Vanessa. Esélyem sincs ellene.
-Ó- feleltem.
- Volna kedved táncolni?- kérdezte tőlem.
Belenéztem a szemeibe:- Miért is ne?
És elmentünk a táncparkettre, én a vállára tettem a kezemet, Ő pedig a derekamra.
Komolyan mondom, életembe nem táncoltam annyira ügyetlenül, mint akkor.
Egy szám után mondtam is neki, hogy bocsánat én nem bírom tartani a ritmust, és inkább visszaültem a helyemre, ahol elátkoztam a lábaimat és közel jártam, hogy az asztalba verdessem a fejemet.
Annyira szerencsétlen vagyok!