12. fejezet

Reggel amikor készülök az iskolába általában bekapcsolom a tévét és kiválasztom a zenecsatornát, így nem lesz az a csend a szobámba, amit annyira rühellek.

A fésülködőasztalomnál minden reggel rendbe szedem a hajamat és felviszem a legalapvetőbb sminkem, ami a leheletnél is vékonyabb.

Ez a reggel is ugyanúgy alakult, míg nem lettem figyelmes egy dalra, melyet Demi Lovato énekelt. Rögtön feljebb vettem a tévén a hangerőt.

- Only silence as it's ending, like we never had a chance. Do you have to make me feel like, there's nothing left of me?

Imádtam ezt a számot ezelőtt is, de úgy éreztem, hogy eddig nem tudtam átérezni. Azonban most teljesen képes voltam azonosulni vele. A következő sorokat tiszta szívemből énekeltem a gyönyörű hangú énekesnővel együtt:

- You can take everything I have. You can break everything I am, like I'm made of glass, like I'm made of paper. And...

- Jesszusom Melissa, szörnyű ez a zene- rontott be Jessica a szobámba, mire én rögvest a távirányító után kaptam és lehalkítottam a készüléket. 

Jessica feltartotta a kezét, amibe egy nyaklánc lógott:- Ezt kölcsön vehetem?- kérdezte.

- Persze- mosolyogtam rá.

- Várjunk csak... Te mosolyogsz?- jött hozzám közelebb a tesóm és a homlokomra rakta a kezét, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy nem e szenvedek lázban.

- Igen Jess, mosolygok!- toltam el a kezét- Ma van a meghallgatás a dráma körben, remekül kell szerepelnem!- magyaráztam neki. Jess aggódóan nézett rám. Pontosan tudtam, hogy mire gondol- kíváncsi volt, hogy tényleg túlléptem Eriken, vagy csak megjátszom magam. 

Egy picit még toporgott, majd arra az elhatározásra jutott, hogy még nem meri feltépni a régen begyógyult sebemet, ezért csak simán kiment a szobámból. 

És hogy mi történt velem?

3 hónapja két tragédia ért: az egyik a karambol volt, a másik a cikk, melyre Chloé hívta fel véletlenül a figyelmemet. 

Erik próbált többször is elérni a telefonomon, de soha nem vettem fel, az üzeneteit, illetve az elektronikusan küldött leveleit olvasatlanul kitöröltem, ahogy őt is az életemből- meg nem történtté akartam tenni az egész ügyet.

Rettenetesen össze voltam törve Erik miatt... Szörnyen éreztem magam... Becsapottnak, átvertnek, megszégyenítettnek, hülyének és még sorolhatnám... Annyi könnyet hullajtottam, hogy a papírzsebkendő gyártók az én részemről teljesen felvirágozhattak, hisz annyit vásároltam az utóbbi időben. A teljesítményem az iskolában rohamosan romlott, nem ettem, nem ittam- nem éltem. Nem érdekelt semmi, úgy éreztem, hogy megszűnt a világ. 

Laura és Zoey próbáltak kimozdítani a szobámból, de eredménytelennek bizonyult a kísérletezésük, másfél hónap múlva teljesen fel is adták a reményt, hiszen Laurának a versenyeire kellett gőzerővel koncentrálnia, Zoeyt pedig eltemette a munka a Beth'-ben. 

Egy ember tartott ki mellettem: Chad. Minden reggel eljött értem és elvitt az iskolába, majd délután hazafuvarozott. Néha megpróbált elcsalni gyorsétterembe, vagy moziba, de akkor dührohamot kaptam és a fejéhez vágtam mindenfélét, mint például, hogy Ő egy hatalmas bunkó, amiért nem bírja felfogni, hogy én már nem élek...

Ú, milyen beszűkült volt a látóköröm!

Ám tegnap este minden megváltozott. Egy kiadós szívszaggató sírás után, melyet a Szerelmünk Lapjai c. film váltott ki (tudni illik direkt olyan filmeket néztem, amik tele vannak szerelmi szálakkal és szenvedésekkel), egy dokumentumfilmet néztem. 

Egy férfiról szólt, aki egy születési rendellenességgel született: nincs karja és lába. Elmesélte, hogy néha amikor magára nézett elgondolkozott azon, hogy miket nem tud megcsinálni, és mennyi mindenről marad le az életben. Ki mondja az igazságot: sokszor az ember elkezd arra koncentrálni, hogy mi az amit szeretne, ha máshogy lenne, és mi az amit nem szeretne, ha lenne, és szinte elfelejti, hogy mi az, amije  viszont tényleg van.

Tudod hol tart ez a férfi? Van felesége, akiért teljesen oda van, teljesen boldog. Amit megtanultam tőle, hogy a türelem a legszebb egyben legnehezebb dolog. Volt egy olyan szólása, amin teljesen bekönnyeztem: amikor rájött, hogy nincs keze, amivel meg tudná fogni a felesége kezét- de ahogy múlt az idő, ő úgy tanulta meg fogni a szívét. 

Már itt 2 zsebkendőt elhasználtam, de ami ezután következett... Felültem az ágyon és úgy hallgattam a férfi szavait, melyek a tudatomba építették magukat:

- Félelmetes tudni, hány ember haragszik az életre amiatt, amije van... És mérges másokra- egy könny buggyant ki a szememből. Egyből megjelent előttem Erik Logan arca... Eddig gyűlöltem őt. De vezetett ez valami jóra? 

Körbe néztem. 

Te jó ég, hogy néz ki a szobám? 

Mi történt velem? 

Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mindent rontottam el: egy fiú miatt siránkoztam, miközben annyi feladatom lett volna. Hogy romolhatott le ennyire az osztályzatom? 

Ez nem volt más, mint szimpla hiszti.

Legszívesebben kétszer felpofoztam volna magam akkor és ott az ágyban.

Abban a tudatban aludtam el, hogy végig az életmódbeli változásaim jártak az eszembe. Mennyi mindent be kell pótolnom!

Szóval ma reggel hálát adtam az égnek, hogy a madarak az én ablak m párkányát választották ki, és nekem dalolták a változásról szóló muzsikájukat. A nap hosszan elnyúlt és vakítóan sütött, mely egy tökéletes nap kezdetét jelentette.

Egyszercsak dudálásra lettem figyelmes.

Felkaptam a táskámat, megnéztem magam mégegyszer a tükörben, fújtam magamra egy kis parfümöt és már szaladtam is az előszobába, ahol magamra kaptam a fehér bőrkabátomat.

Kivágtam a kocsiajtót és bevágódtam az anyósülésre. 

Chad már nyúlt is a kulcsért közömbös arccal, hogy elfordítsa, ám én gyorsabb voltam.

Teljes erőmből megöleltem és magamhoz szorítottam. 

- Annyira köszönök mindent!- mondtam neki- Végig ott voltál nekem...

- Te... Mi ütött beléd?- mosolygott rám. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, amiért "visszatértem". 

- Rájöttem, hogy az utóbbi időben mennyire lúzer voltam... Úgy sajnálom!

Chad arcáról a vigyorgás egy pillanatra se tűnt el, a járomcsontjai erőteljesen kiálltak ennek következtében.
Az agya csak úgy zakatolt, szinte sugárzott a hirtelen érő meglepetésemtől.
Az iskolába menő úton elmagyaráztam neki mindent: a dokumentumfilmet, amely párosult a megbocsájtás fogalmával. A megvilágosodást, amikor ráeszméltem, hogy mennyire súlyos is a helyzetem, és a végtelen hálát, amit barátaim iránt érzek.
Az iskola is teljesen más színben mutatkozott előttem: az eddig zsúfolt és zajos folyosók fénnyel és barátságosan nevetgélő arcokkal teltek meg. A termek citromsárga fala megnyugvást árasztott, a festmények a híres költőkről, írókról, illetve a térképek azokkal a színesebbnél-színesebb vonalakkal otthonosabbá varázsolta a környezetet.
100 wattos vigyorgással léptem be a terembe, és egyből Laura és Zoey felé vettem az irányt, akik mint mindig, egy kis reggeli szaftos pletykálgatás közepette voltak.
- Szép jó reggelt!- mondtam nekik és magamhoz húztam őket egyszerre.
Laura kiszabadította a kezeim közül magát(nagy küszködés árán) és köhécselve, felgyorsult lélegzettel jegyezte meg a következőt:- A fekete bárányunk hazatalált.
Zoey ennek hallatán még jobban megörült:- Ez most komoly? Mármint... Mel, tényleg nem vagy annyira magad alatt?
Nevetve megráztam a fejem.
- Dehogyis, kis butuskáim. Először is bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért- néztem rájuk bűnbánóan.
Ekkor toppant be Chloé Bender az ajtón és meghallotta az utóbbi mondatomat, melyet a barátnőimhez intéztem az imént- Miért kérsz bocsánatot?- jött oda hozzánk.
- Amiért annyira betompult az agyam- feleltem.
Chloé egy pillanatig elgondolkozott, majd olyan 10 másodperc múlva széles mosolyra húzta a száját, bár nekem egy kicsit megjátszott volt...- Nos, ebben az esetben köszöntelek köreinkben! Ha megbocsátotok, most el kell intéznem valamit...- mondta és amilyen gyorsan bukkant elő a semmiből, olyan gyorsan nyelte el a föld.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte Zoey felvont szemöldökkel.
Laura megrázta a fejét.
- A sítáborban lett a régi önmaga... Amikor te kerültél mély pontra- magyarázta Laura, miközben megvizsgálta a körmeit, hogy egyenletes ívűek e- Újra olyan kígyó, mint ami egykor volt... Matt persze még mindig azt hiszi, hogy az ő húgocskája egy ártatlan angyal.
- Az emberek változnak Laura... És Chlo igazán aranyos tud lenni- kelt a fekete festett hajú ikerlány védelmébe Zo.
- Persze, hogy aranyos tud lenni Zoey. Ha akar valamit.
- Lányok...- szakítottam félbe őket, mert úgy éreztem, most nagyon nincs helye itt a zűrnek, bármilyen formájáról is legyen szó.
- Bocsi... Csak 3 hónapja nem vagyunk ezzel kapcsolatban egy véleményen...- próbálta lezárni a témát Zoey.
- Se veled, se Mattel- tette hozzá Laura.
- Talán, ha engednél a makacsságodból, és talán, ha nem lennél ennyire rossz indulatú, akkor te is látnád a valóságot!- állt fel Zoey, majd sarkon fordult és elment a terem másik végébe a helyére.
Laura pár néma percet töltött tátott szájjal, majd nyelt egy nagyot.
- Ebbe meg mi a fene ütött?- kérdezte tőlem drámaian magas hangon.
Tartózkodásomat kifejezve felemeltem a kezemet:- Nem szeretnék belebonyolódni.
És leültem én is a helyemre, majd elkezdődött az angol óra, mely viszonylag gyorsan eltelt- java részt ismételtünk, szóval nem volt valami izgalmas, viszont büszke voltam magamra, hogy hozzá tudtam én is szólni néhány dologhoz.
Ezt követte a testnevelés óra. Én Laurával mentem a lányöltözőbe, Zoey pedig Chloéhoz társult.
Órán fociztunk és a sors valahogy nagyon egymásra akarta haragítani a két barátnőt- külön csapatba kerültek, és életre-halálra menő versenyt vívtak. Végül Laura ügyeszségének, reflexeinek és gyors észjárásának következtében természetesen ők nyertek- amit még ebédnél és Zoey orra alá dörgölt.
Zoey csendben tűrte a kíméletlen szavakat, és egy szóval se feleselt vissza a támadó kedvű Laurának.
És igaz, hogy megfogadtam, hogy mennyire boldog leszek és minden szivárványban fog ragyogni, de a barátaim között lévő nézeteltérés rám is hatással volt- szinte vártam a nap végét.
- Szia Mel!- szaladt utánam Chad az iskola udvarán- Mit szólnál egy mozihoz?- kérdezte tőlem.
Megvontam a vállam.
- Fantasztikus ötlet lenne- mosolyogtam rá.
- Csak lenne?- nézett rám értetlenül a fiú.
- Sajnos igen... Holnapra rengeteget kell tanulnom, nagyon le vagyok maradva a többiekhez képest...- emeltem fel a karjaim között szorongatott könyvet szomorkásan- De mit szólnál a péntekhez?- ajánlottam fel.
- Péntek?- kérdezett vissza majd elgondolkozott, s mielőtt válaszolhatott volna Laura jelent meg.
- A pénteket emlegettétek?- nézett ránk- Nagyszerű ötlet, hogy együtt mozduljunk ki Chad!- bökte meg a bátyja vállát Laura, mire a fiú egy műmosolyt vetett rá és élesen lesütötte a tekintetét- És hova megyünk holnap?- nézett ránk érdeklődően.
- Moziba- feleltem közömbösen.
Laura jobban végigmért, majd megszólalt:
- Mit ácsorgunk még itt? Chad hozzad a kocsit, menjünk haza.
- Miért nem Mattel mész?- kíváncsiskodott.
Laura megrázta a fejét, mire a szőke hajzuhataga csak úgy szállt a szél könnyed szárnyával együtt.
- Hosszú történet- magyarázta- És nincs időnk.
Chaddel összepillantottunk, le se leplezve a meglepődésünket.
Laura és Matt annyira elválaszthatatlanok voltak a sítáborig- de ott volt valami vitájuk és azóta nem igazán vannak egymásért úgymond oda. Ha megpróbáltunk rá kérdezni tőle az okára, ő csak annyit mondott, hogy ez nem a mi dolgunk.
Ráadásul mostanában Laura feltűnően sok időt tölt együtt egy szőke fiúval, akit a táborban ismert meg. Ha jól emlékszem a neve Christopher... De ez csak egy kósza tipp.
Síri csöndben ültük végig az utat, mikor a házunkhoz értünk megköszöntem illedelmesen az utat és kipattantam a kocsiból.
Az anyósülés felőli oldalon lehúzódott az ablak és Laura dugta ki a fejét:
- Ó, Mel! Szombat reggel villásreggeli nálunk!- mosolygott rám bűbájosan. Ez nem meghívás volt, hanem figyelmeztetés, hogy feltétlenül számít a jelenlétemre - Ha gondolod hozhatsz valakit- tette hozzá gyorsan.
- Köszönöm, ott leszek, és nem viszek senkit.
- Pedig igazán rád férne egy barát- jegyezte meg, mire Chad erősen megmarkolta a kormányt és picit felszisszentett.
Laura egy pillanatra odafordította a fejét, majd visszatért a tekintete hozzám.
- Ezt nem bántáskép mondom, remélem tudod.
- Persze, persze.
- Induljunk már!- kérte Chad a húgát, miközben megigazította a visszapillantó tükrét.
- Szia Melissa!- ksözönt el Laura és már húzta is fel az ablakot.
Felemeltem a jobb kezem és integettem utánuk, majd a díszköves járdán a veranda felé vettem az irányt.
Benyitottam az üveges ajtón, az előszobában ledobtam a bőrkabátom, melyet már csak a kezembe cipeltem, beljebb érve pedig a táskámat a konyha pultra helyeztem.
Kinyitottam a hűtőt is kivettem belőle a lehűtött anya-féle limonádét és töltöttem magamnak egy pohárral.
- Töltesz nekem is?- szólalt meg mögöttem egy fiú hang.
Ugyan ki lehet ilyenkor?
Ebben az időtájban Jessisca még a főiskolán van, anya pedig a munkahelyén- ráadásul nincs ilyen mély hangjuk.
De legbelül pontosan tudtam, hogy kié ez a hang. Ám amikor megfordultam, hogy megbizonyosodjak a feltételezésemről, ügyetlenségemben kiejtettem az üvegpoharat a kezemből, ami egy hatalmas csattanás kíséretében szilánkosra tört.
- Melissa- jött közelebb a fiú.
Fekete haja most nem tüskékben végződött, hanem kócosan kuszálódott a feje tetején, melytől csak még sármosabb lett az arca, melyet pici borosta keretezett. A kék póló, amit viselt, csak még jobban kihangsúlyozta a tengerkék szemeit, illetve az izmos felsőtestét, mely rendkívül megváltozott.
Ismertem ezt a fiút.
És egy valamit már meg kellett volna jegyeznem róla: tud időzíteni- pont akkor toppant be az életembe, amikor a megbocsájtás napját tartom.
Lehajoltam és elkezdtem felszedni a nagyobb szilánkokat a padlóról, és megpróbáltam nem a fejéhez vágni a fejembe kavargó mondatokat és gondolatokat.
- Várj, segítek!- guggolt le mellém.
- Vigyázz, meg ne vágd magad!- figyelmeztettem elhaló hangon, hiszen még a végén képes és bepereli az egész családomat egy apró seb miatt...
Szótlanul feltakarítottuk a maradékot, végezetül pedig megmostuk a kezünket a nappali melletti fürdőszobában.
- Melissa- fordult felém Erik Logan- Bocsáss meg nekem- nézett a szemeimbe esdeklően.
Régebben én ezekért a szemekért mindent megtettem volna... De pont ugyanezek a szemek csaptak be, hazudtak nekem, ejtettek át és hagytak itt...
- Már megtettem... Pont tegnap- feleltem.
Erik arcán mosoly jelent meg.
- Nos, ez eléggé váratlanul ért...- vallotta be, majd megpróbált megölelni, de én elhúzódtam tőle.
- Megbocsátottam neked, de ez nem azt jelenti, hogy mi újra együtt leszünk...
Erik természetesen erre nem volt felkészülve. Hogy is lehetett volna? Mindig minden úgy alakul, úgy van, ahogyan ő azt eltervezi, és ahogy akarja. Kis ujját sem kell megmozdítania és az ölébe hull minden- mit számít ha közben valaki megbántódik, vagy éppen megsérül?
- Nem értelek... Ma reggel átutaztam érted a fél világot, koncerteket mondtam le...
Lehunytam a szemem.
- Szóval hatalmas áldozatokat tettél értem- szögeztem le- Most örülnöm kellene? 2 lány között csak nem eszedbe jutottam?!
Éreztem, ahogy könnyek szöktek a szemembe. A fenébe ezekkel a vacak könnymirigyekkel, mindig elárulják az érzéseimet!
Dühösen kiviharoztam a nappaliba, Erik pedig követett.
- De Melissa én szeretlek téged! És csak a hülye menedzserem miatt kellett a felhajtás körülöttem! Igazából semmi közöm azokhoz a lányokhoz, és egyáltalán nem jelentenek semmit.
- Ezt jó tudni- mondtam közömbösen, és egyenesen az előszobába mentem, ahol szélesre tártam az ajtót:- Akkor most szeretnélek megkérni, hogy ahol bejöttél, ott távozz...
- Igazából a hátsó ajtón jöttem be, mert nyitva volt...- mutatott a háta mögé Erik.
Vettem egy mély levegőt.
- Nem érdekel hol jöttél be, csak tűnj el az életemből!
Erik pislogott még kettőt, majd lassan elindult.
- Te teljesen meg vagy őrülve- szögezte le, felvette a napszemüvegét és kiment az ajtón.
Hihetetlen módon, most tudtam, hogy nem fogok visszaesni a zombi módba.
Előkotortam a konyhában lehajított táskámból a mobilomat és kikerestem a telefonkönyvből Chad nevét, majd megnyomtam a zöld gombot.
2 csörgés után fel is vette, picit álmosan beleszólt:
- Igen?
- Szia Chad, én vagyok az Melissa- néma csend. Gondolom most ébredt fel, és meg se nézte, hogy ki keresi őt, csak felvette a mobilját, így hát folytattam:- Nem tudnál átjönni most hozzám?
- De persze, 5 perc és ott is vagyok.
- Nyitva lesz az ajtó- mondtam neki és leraktam.
Felvittem az emeletre a táskámat, behajítottam a szobámba, majd elmentem az emeleten lévő fürdőszobába, ahol megmostam hideg vízzel az arcomat.
Szükségem volt a felfrissülésre.
Utána levettem a polcomról egy fekete borítójú könyvet, majd kényelembe helyeztem magam az ablakom párkányára épített padon és elkezdtem olvasni.
Körülbelül 30 perc telhetett el, mikor meghallottam a lépcső ismerős nyikorgását, amit lábdobogás követett, végül kinyílt a szobám ajtaja és a szőke hajú fiú tűnt elő.
- Mi a baj?- kérdezte.
- Itt járt Erik Logan- mondtam neki, miközben beletettem a könyvembe a könyvjelzőt, melyen az alábbi idézet volt olvasható: "A vidám szív a legjobb orvosság", majd felálltam és a helyére tettem.
Chad egy picit toporzékolt, nem igazán tudta, hogy most mit kellene mondania, vagy tennie.
- Elzavartam- foglaltam össze röviden.
Chad meglehetősen megkönnyebbült.
- Tudom, hogy azt mondtam tanulnom kell ma, de úgy érzem, hogy képtelen lennék... Nincs kedved eljönni velem a Plázába kínaizni?
Chad mosolygott, majd előhúzta a háta mögül a kezeit, melyben egy átlátszó nylon szatyor volt, melnyek az aljában 2 fehér műanyag doboz csücsült.
- Úgy éreztem, hogy ez jól esne...- magyarázkodott és kivette a szatyorból az egyik tároló edényt, majd felém nyújtotta.
- Ó, Chad... Nem kellett volna.
- Dehogynem! Jó étvágyat!- mondta és leült az ablak tövében lévő pad zöld matracára, majd jóízűen falatozni kezdett.
Annyira figyelmes és annyira aranyos... Nagyon kevés az ilyen fiú a mostani világban... Ő egy igazi kincs, én mondom.
És azok a barna szemei... Ha rám néz, én úgy teljesen zavarba jövök, mert úgy érzem, hogy teljesen átlát rajtam. Ráadásul az izmain mindig úgy domborodik a póló, hogy szinte már megszólal...
Ha vele vagyok, teljesen elfelejtem Eriket...
Ha vele vagyok, teljesen önmagam vagyok...
Ha vele vagyok, teljesen kizárom a külvilágot.
- Nem ma van a drámaklubban a meghallgatás?- fordította felém Chad O'Connor az arcát.
Nyeltem egy hatalmasat és magamban elátkoztam azt a feledékeny fejemet... Hogy lehet egy iylen fontos eseményről megfeledkezni? HOGY?

11. fejezet

Hatalmas és erős fény férkőzött be a szobámba.

Idegesen megfogtam a takarómat és a fejemre húztam, majd magzatpózba húztam magam. 

- Chloé! Chloé!- szólított valaki gyengéden a nevemen. 

Válaszként csak dünnyögtem egyet. 

- Chloé!- kezdte újra.

- Mondd- válaszoltam neki nagy nehezen, majd elkezdtem nyújtózkodni, ennek hatására lecsúszott a takaró az arcomról és elvakított a hirtelen rám törő fény.

Egy pillanatig olyan érzésem volt, mintha vak lennék, majd szépen lassan a körvonalak alakot kaptak és hozzá társuló színeket. 

Ekkor figyeltem meg jobban az ágyam mellett guggoló lányt. Egyenes szálú haját a fénycsóvák tűzvörössé varázsolták, mely a vállára omlott. Hatalmas szemeit nem vette le rólam, alig pislogott, és ami rendkívül idegesített... Az bizony a mosolya volt. Hogy lehet ennyire természetellenesen édes mosolya? De a kis gödröcskék, amelyek megjelentek az arcán, és ez az égő haj, ami hozzá párosult, annyira ördöginek tüntette fel. 

- Suze- mondtam halkan, szinte sziszegve résnyire szűkült szemmel.

A lány felkacagott miközben bólintott.

- Úgy látszik az arcmemóriád a régi- jegyezte meg.

- Teljesen megváltoztál- bókoltam neki, bár közel sem kedvességből, inkább témaváltásnak nevezném...

- Haladni kell a korral, nem igaz?- húzott az ágyam mellé egy széket és leült rá karba tett kézzel, majd egyenesen rám nézett- Tartozol nekem.

Szerencsére mindig is az erősségem volt a figyelemelterelés az olyan dolgokról, amikhez nem akartam hozzászólni.

- Haladni kell bizony. Csak tudod mit nem értek?- néztem rá kihívóan, miközben összefogtam lófarokba a fekete hosszú hajamat egy hajgumival, ami mindig a kezemen volt- Miért pont az mondja nekem ezt, aki leragadt egy ponton?

- Miről beszélsz?- húzta fel az egyik szemöldökét Suzanna. Pontosan tudom, hogy mikor csinálja ezt: ha kezd kifogyni a türelméből. 

- A te pontod történetesen az én drágalátos bátyám- magyaráztam.

Suze öt másodperces műnevetést tartott, majd szigorú és kemény arcvonásokkal megint rám nézett.

- Ne légy nevetséges- mondta, majd újra elismételte az előző mondatot:- Tartozol nekem.

Kikeltem az ágyamból, és az utazómhoz mentem, hogy kiválasszam a mai ruhámat.

- Kit akarsz becsapni, Suze? Még mindig előttem van a régi külsőd azzal a szörnyű göndör hajaddal és a divatellenes öltözködési stílusoddal. Az esti fogszabályozódat már meg se említem- kiemeltem egy citromsárga pólót és megvizsgáltam, majd miután megfelelőnek találtam odadobtam az ágyra- Akkor is epekedtél utána. Ahogy most is.

- Azt hiszel, amit akarsz, most nem ezért vagyok itt. Tartozol nekem, Chloé- dőlt előre a székben, hogy közelebb kerüljön az arcomhoz. Egyenesen a pofájába vigyorogtam, majd körülnéztem a szobába.

- Hogy sikerült bejutnod?- kérdeztem tőle, mert valóban kíváncsi voltam rá.

- Elmentek a kórházba a többiek- felelte könnyedén.

- És te betörtél hozzám- mutattam rá, majd elvettem egy almát az asztalról és beleharaptam- Ugye nem mérgezted meg?- tartottam felé, miközben egy pillanatra se hagytam abba a gonosz vigyorgásomat.

- Tartozol nekem- billentette jobbra a fejét, melytől még fenyegetőbbnek tűnt, mint eddig. 

- Kimennél, amíg átöltözök?- hagytam figyelmen kívül a szavait.

- Megkaptad Christophert. Most te jössz, vagy különben tudod mi lesz. Megvolt az ízelítő, Chloé- Suze felállt és kecsesen kivonult a szobából. 

Gyorsan bezártam mögötte az ajtót, majd elfordítottam a benne lévő kulcsot, hogyha esetleg meggondolná magát, akkor ne tudjon visszatérni.

Féltem. 

Gyorsan magamra kaptam az előbb kiválogatott ruháimat, majd belenéztem a szobában lévő tükörbe.

A mosdókagylóról elvettem a bögrémben lévő fogkefémet, a víz alá raktam, hogy a sörtéi megpuhuljanak, majd nyomtam rá egy adag mentolos fogkrémet.

3 napja történt az a szörnyű katasztrófa a kisbusszal, és igazából ez az utolsó napunk itt. Mondanom se kell, hogy amikor a szülők meghallották, hogy mi történt teljesen kiakadtak. Főleg annak a lánynak a szülei, aki meghalt. Tragédia. De valahogy nem tudtam együtt érezni velük, és nem bírtam azonosulni az érzéseikkel. Az ő gondjuk, és nem az enyém.

Tegnap este beszélgettem Mattel. Elmondta, hogy már most visszatért a régi önmagam. Megjegyezte, hogy ugyanolyan érzéketlen és gonosz vagyok, mint azelőtt voltam. Elmondtam neki, hogy az emberek nem tudnak változni, csupán csak néhány pillanatig. A régi személyiséget nem lehet csak úgy kidobni! Az a múltam, a jelenem és a jövőm.

És most is csak a saját érdekeimet fogom nézni. Mert ez vagyok én. Nem érdekel, hogy kiket kell eltaposnom közben, és hogy kik fognak megsérülni, vagy éppen, hogy kiket kell felhasználnom. Ez volnék én.

Kiöblítettem a számat és körülnéztem az apró szobán. 

Annyira pici volt, hogy hirtelen bezártság érzetem támadt, ezért úgy döntöttem, hogy kimegyek a társalgóba inni egy forrócsokit, vagy flörtölni valami helyes itt szálló fiúval.

Gondosan bezártam magam mögött az ajtót és a zsebembe raktam a kulcsot, majd kecses, kimért lépésekkel elindultam az utamra.

Meglepetésemre az egyik boxban egy erősen ismerős arcot pillantottam meg, aki egyenesen engem nézett.

Szőke haja ugyanolyan jól állt neki, mint ahogy az emlékeim között elvan temetve.

Intett egyet, hogy csatlakozzak hozzá.

Először körül néztem ,hogy lát e valaki, utána rájöttem, hogy a barátaim mind a kórházba vonultak legjobb tudomásom szerint, szóval semmi akadálya annak, hogy odamenjek.

De vajon mit akarhat tőlem?

Leültem a fiúval szembe egyenes háttal, felvont szemöldökkel és karba tettem a kezemet, majd vártam.

- Hallom nem járt sikerrel Suze- kezdett bele Christopher, miközben kevert egyet a kávéján.

- Ahogy te sem Laurával- támadtam vissza.

Christophernek meglehetősen tetszett a csípős megjegyzésem, felemelte a bögrét és óvatosan a szájához emelte, ügyelve arra, hogy a forró ital meg ne égesse azokat a gyönyörű ívű ajkait, majd belekortyolt a gőzölgő italba.

- Ne legyél te ebben olyan biztos- jegyezte meg halkan fülig érő mosollyal.

- Te meg ne legyél ostoba.

Christopher hosszan a szemembe nézett- Ugyanolyan utálatos vagy, mint akkor. A lelked fekete, Chloé. 

Legszívesebben felpofoztam volna a kijelentése miatt, de uralkodtam az indulataimon, és próbáltam a lehető legnormálisabb hangnememen mondani a következőt: - Tudod Christopher, az igazság az, hogy szívesen társalognék veled édes hangnemben... Csak éppen nem bírom a patkány pofádat, ami a javítóba küldött- mosolyogtam rá és felálltam az asztaltól. 

- Még mindig szeretsz, igaz?- kiáltotta utánam.

Egy pillanatra megmeredtem, és kerestem a megfelelő szavakat, de valahogy sehogy se jött a nyelvemre. Végül megráztam a fejem, és elhúztam a csíkot anélkül, hogy egy pillanatot is szenteltem volna arra a patkányra. Bementem a szobámba és a napom jelentős részét ott döntöttem Zoey bugyuta képes magazinjait olvasva- jobban mondva megnézegettem a képeket, és ami érdekelt átfutottam. 

Így akadt meg a tekintetem egy ismerős sztárocskán, aki vakító fehér fogaival mosolygott az egyik oldalon. Fekete haját ugyanúgy tüsisen hordta, a kék szemei káprázatba ejtőek voltak. Erik Logan. 

Erik Logant a mi nap Hollywoodban kaptuk lencsevégre, amikor egy titokzatos lánnyal vásárolt az egyik híres butikban. Vajon ő lesz a következő barátnője a fiatal énekesnek? 

Ez a két sor tudtam, hogy akár életet is rombolhat. Mégpedig a drágalátos Melissa Morganét, aki mostanában sokat legyeskedik Chad körül... Mi lenne ha bekavarnék neki egy kicsit? Chad az enyém lesz... Ő pedig szenvedhet a kis sztárocskája miatt. Tökéletes.

Mintha a fentiek meghallgatták volna a kívánságaimat, ebben a pillanatban jött be Melissa és Zoey a szobába.

- Mi jót csináltál?- kérdezte tőlem Zo és leült mellém az ágyra.

- Kölcsön vettem az újságodat, remélem nem bánod.

- Ugyan...- mondta Zoey és elnyújtózott mellettem az ágyamon.

- Hé, ez itt Erik!- játszottam a meglepettet és erősen Erik csillogó fogaira raktam a mutatóujjamat. Úgy csináltam, mintha gyorsan átfutnám a cikket, majd gyorsan tovább lapoztam.

- Mit ír?- jött oda Melissa.

- Semmit, semmit, csupa badarság...- löktem el a kezét.

- Add ide!- erőszakoskodott Melissa és kiragadta a kezeim közül.

Megnézte a képet, és elolvasta a hozzá kapcsolódó iratot. 

Belehajította a kukába a magazint és kiszaladt a szobából.

- Én nem akartam ezt- kaptam a fejemhez a kezeimet- Úristen, mit tettem!

- Semmi baj, Chloé. Én is olvastam... Nem tudhattad... Jaj, ne vedd már a szívedre!- mondta Zoey és átölelt.

Én kicsit hüppögtem, szipogtam, de közben belül végtelenül boldog voltam. Egy ellenség kilőve. Chad újra tiszta. Melissa most annyira maga alatt lesz, hogy nem lesz ideje Chadre. 

Nyertem. Már megint...

Akaratlanul is mosolyra húztam a számat, mérhetetlen elégedettség árasztott el. 

Jól jegyezzétek meg: Chloé mindig megkapja, amit akar. Végérvényesen visszatértem. 

10. fejezet

- Te csaltál!- nevettem egy kék színű golyót bámulva, ahogy belegurult egy lyukba.

Kiskorom óta vonzottak a játékok- főleg, amiben lehetett nyerni. Nincs attól szebb érzés... Mindenki profiként tekint rád, elismerik az alakításodat, picit talán még irigykednek is...

Az egész a nevelésemre lehet visszavezetni. Ha apa nem éreztette és értette volna meg velem a nyerés zamatos ízét, akkor nem lennék olyan, amilyen. De én már ilyen lettem. Képtelen vagyok veszíteni.

Mégis, ha Mattel játszom, akkor egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz a végeredmény- a lényeg, hogy jól érezzük magunkat.

- Én? Csalni? Viccelsz?- mosolygott rám azzal a féloldalas mosolyával, amit akkor vesz fel, ha valami vaj van a füle mögött. 

Odajött hozzám, adott egy puszit a homlokomra, majd rátámaszkodott az asztalra.

- Nem tehetek róla, hogy örök nyertes vagyok!- jegyezte meg felemelt hangsúllyal, majd becélozta a fehér golyót és lőtt egy határozott mozdulattal. A golyó közepes sebességgel elindult a fekete nyolcas felé, meglökte azt, ezzel átadva a lendületét és így a fekete golyó egy kecses mozdulattal eltűnt az asztal középső lyukjában.

- Mázlista- jegyeztem meg, és leraktam a dákót a biliárdasztalra- De akkor is csaltál- kötekedtem vele.

- Jó, talán rásegítettem a kék golyóra az előbb, de csak azért, mert megsajnáltam, hogy nem kapott akkora lendületet, mint amit én adni szerettem volna neki- trillázta Matt, majd magához húzott és megcsókolt.

- Kérsz egy forrócsokit?- fogta meg a kezem, a választ meg se várva, és beültetett az egyik boxba- Mindjárt visszajövök- mondta és már el is tűnt.

Rengetegen voltak most a szállóban, mert lavinaveszélyt állapítottak meg a szakértők. Halk zene fokozta az amúgy is jó hangulatú társaságot, akiknek a kedvét egy kis lavinaveszély egyáltalán nem befolyásolja. 

- Laura- szólított valaki a nevemen- Örülök, hogy újra látlak!- jött oda a hang gazdája az asztalomhoz.

- Én kevésbé- mondtam neki a legangyalibb mosolyommal.

- Leülhetek?- kérdezte meg a fiú.

- Nem hiszem- ráztam meg a fejem.

- Laura, én azt hittem téged udvariasságra neveltek... Kérlek, ne okozz csalódást- húzta mosolyra a fiú a száját és leült a szemben lévő székre.

A szívem sebesen elkezdett verni, a pulzusom gyors verése szinte látható volt a kezemnél. Gyorsan levettem az asztalról a kezeimet, és beleraktam az ölembe, majd kihúztam magam. Azt akartam éreztetni a velem szemben ülő fiúval, hogy egyáltalán nem félek tőle, és teljesen nyugodt vagyok. De közben minden annyira zavaros volt!

- Mit szeretnél pontosan tőlem?- mondtam komoly arccal, tiszta kiejtéssel, egyenes hangsúllyal. Meglepődtem azon, hogy mennyire jól tudom befolyásolni a saját hangomat... Hálát adok az Istennek, hogy apa ragaszkodott a dráma szakkörhöz! Bár szívből gyűlöltem, mégis sok mindent köszönhetek neki: alsóban ott ismertem meg Melissát, ráadásul megtanított az érzelmeim uralására, az irányításra.

- Először is szeretnélek jobban megismerni- mondta a fiú- Másodjára szeretnélek felvilágosítani.

Christopher egyáltalán nem zavartatta magát: egyenesen a szemembe nézett a csillogó kék szemeivel, melyek annyira tiszták és ártatlannak tűntek. Nem olyan kék volt, mint a Matté- ennek cseppnyi szürke árnyalata volt, amely állandó érdeklődést tükrözött. 

De a szürke nem valami szép szín. Én szeretem, de ha a színek tulajdonságait nézem, akkor Matt tengerkék szeme a jóság, és Christopher szürkesége a gonoszság. Ez a szürke olyan hamis... Nem tudom hova soroljam egyenlőre...

- Mindenről tudok- mondtam.

Christopher szemmel láthatóan nem erre volt felkészülve, így picit el kellett gondolkoznia.

- Akkor nem értem, hogy miért vagy még Mattel.

- Ezt hogy érted?

Christopher ismét felvette az arcára azt az önelégült mosolyát. Tudta, hogy felkeltette az érdeklődésemet.

- Biztos vagy benne, hogy Matt az igazi arcát mutatja neked? Hogy mindent tudsz róla?- rátapintott a lényegre... Szinte minden este ezek a kérdések fordultak meg a fejemben, de ahányszor megjelentek én annyiszor űztem el őket. Sokszor töprengtem azon, hogy én a jó oldalon állok e, és vajon nem csak a szerelem vakít e el?! De mindig ugyanoda jutottam vissza: megbízok Mattben teljes mértékig.

- Gondolom nem mesélt a hogy is mondjam... Gyógyszerekről. Igen, ez így ezerszer szebben hangzik. Nos nem beszélt neked a gyógyszeres időszakáról, igaz?- húzta fel a szemöldökét.

Próbáltam felidézni egyszerre az összes beszélgetésünket, de egyik között sem szerepelt gyógyszer... Mégis mit akar ez jelenteni?

Christopher szinte már repült az örömében, hogy engem újra zavarba hozhatott, így új lendülettel folytatta:

- Akkor nevezzük nevén a dolgokat. Matt drogdíler volt régebben. Sajnos ő is az áldozatává vált a kábító szernek... Rettenetesen eladósodott, meglopta a saját családját, mindenkinek hazudott, össze-vissza ígérgetett . Olyan szintre süllyedt, hogy bármit hajlandó lett volna megtenni a varázsszerért. Az ördöggel kötött egyezséget Laura. Az ördöggel- nyomatékosította magát, majd megnézte a reakciómat. 

Egyszerűen nem bírtam elhinni Mattről. De miért akarna hazudni nekem ez a szőke hajú srác? 

- Szerinted- folytatta Christopher, miközben a pultnál lévő szobakulcsokat fürkészte- miért gyilkolták meg az anyját?

Nyeltem egy hatalmasat.

- Te tudod, hogy nem az apukája volt? 

- Persze, hogy tudom Laura. Az apukája annyira szerencsétlen, hogy ha szándékozott volna megölni a feleségét, az se sikerült volna neki. Egy papír- mosolygott Christopher, mintha csupa szép dolgokat mondana Mr. Benderről- Laur, gondolkodj el azon, hogy kivel jársz. Még most a te kezedben van a döntés- mondta Christopher, egy picit még hagyott gondolkozni, majd felállt és elindult.

- Christopher!- szóltam utána.

A fiú mosolyogva, örömmel sugározó arccal fordult felém.

Felálltam az asztaltól, hogy szemmagasságban legyek vele. 

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem. Szeretem, ha az emberek őszinték- mosolyogtam rá. Chrisopher szemében megcsillant valami- talán a siker lángja... - De nem tűröm, hogy olyan embereket bánts, akik nem szolgáltak rá. Mr. Bender kifogásolatlan ember, ott segít, ahol kell. Mellesleg elég érettnek érzem magam a felől, hogy szabadon eldöntsem, hogy kivel szeretnék lenni. Nem érdekel, hogy mit csinált, hogy mi volt Matt régebben. Én a jelenben élek- mondtam neki szép lassan, mintha egy óvodáshoz beszélnék, majd bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy befejeztem a mondandómat és elindultam a konyha irányába.

Kinyitottam a barna ajtót, beléptem a halálian csendes helyiségbe, ahol csak egy kis fény szárnyalta körbe a szobát. 

Matt az asztalnál állt, a kezét a szájához emelte, hátrahajtotta a fejét, nyelt egyet, majd a másik kezében tartott  pohár vízből ivott.

Elindultam felé, ő pedig rám nézett.

- Kicsit türelmetlenek vagyunk?- kérdezte.

Valahogy nem találtam viccesnek a kérdését. Bosszantott, amit Christopher az előbb a fejemhez vágott, és gyűlöltem a tudatot, hogy talán igazat sugallt felém. 

- Mit vettél be?- támadtam le, és az asztalon lévő gyógyszeres doboz felé nyúltam, de ő gyorsabb volt és elvette előlem. 

- Csak C- vitamin- mosolygott rám- Mindjárt kész a forrócsoki, csak bedöglött a gép, de már megjavítottam.

Legszívesebben törtem- zúztam volna, és olyan obszcén szavakat vágtam volna a fejéhez, amiket később ezer százalék, hogy megbántam volna. Szabály szerűen éreztem, ahogy pang bennem a düh, ahogy egyre erősebb lesz, és ahogy átakarja venni felettem az irányítást. 

- Miért hazudsz?- éreztem, ahogy kezd kiszáradni a szemem. Biztos a düh generálja a könnymirigyeimet... 

- De Laura, nem hazudok- döbbent meg Matt. Lehunyta a szemét, majd olyan szinten megvilágosodott, mintha egy izzót nyelt volna le- Beszéltél Christopherrel- jelentette ki, majd megtámaszkodott a mögötte lévő asztalban.

- Igen- vallottam be, bár érzékeltem, hogy nem éppen volt helyes a cselekedetem.

Matt leült az egyik ebédlői asztalhoz, majd a szemben lévő szék felé mutatott.

Egyből vettem az adást és lehuppantam a szám szélét rágcsálva.

- Nem haragszom- mondta Matt- De amint látom, szó szerint rágódsz az új információid felől.

- Természetesen. Ezt nem lehet olyan gyorsan megemészteni- ráztam meg a fejem- Tudnom kell valamit, Matt... Tényleg drogoztál régebben? És árultad is?

Matt tekintete üveges lett, teljesen elködösült a tekintete. Annyira szörnyű volt, hogy ide nem szöktek be azok az idegesítő dalok, melyek a társalgóban szóltak és oldották a feszültséget. Annyira nagy csend volt itt... Annyira rossz érzésem volt...

- Igen- válaszolta halkan.

Ez a válasz nekem elég volt. Szóval egy újabb hazugság Mattől, és Christopher ismét igazat mondott... 

Felakartam állni a székemből, mikor Matt megfogta a karom:- Hadd mondjam el az egész történetet. 

Először nem akartam visszaülni, de azután eszembe jutott, hogy adtam egy esélyt Christophernek is a társalgóban... Akkor Matt miért ne kaphatna?

- Kezdheted- mondtam, miután felkészítettem magam a legrosszabbakra. 

Matt vett egy hatalmas levegőt, majd kifújta. 

- Emlékszel, amikor meséltem arról, hogy eleinte apám nehezebben viselte az őt érő támadásokat? Nos, ezekben az időkben pénzben sem bővelkedtünk... Én a jövőmet építettem, és ahhoz, hogy bekerüljek egy neves egyetemre pénz nélkül elképzelhetetlen volt. Már kiskorom óta a DCU volt az álmom, annyi jót hallottam felőle... De ehhez rengeteg pénzre volt szükségem. Egy ideig pincérkedtem, de annyi fizetéssel egy élet alatt nem szedtem volna össze azt a pénzmennyiséget, amit követelnek... Így pályát kellett módosítanom... Laura, rettentően szégyellem, amit akkor tettem, de szinte kényszerítve voltam... Azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám... És ehhez áldozatokat kellett hoznom... Így vettem fel a kapcsolatot a sötétekkel... Nem én illetem őket ezzel a jelzővel, ők nevezték magukat így. Szóval ezek a sötétek rettenetesen jól fizettek. Tudtam, hogy a szerrel másokat teszek tönkre, de a jövőm a rögeszmémmé vált. Végül bekerültem az ottani úszócsapatba, ahol hatalmas volt a tét: ösztöndíjat ígértek a legjobbaknak. Nagyon sokat edzettem, az egyik verseny előtt azonban szükségem volt teljesítményfokozóra. Így váltam én is függővé. Eleinte próbáltam mérsékelni az egészet... A legszörnyűbb, hogy pontosan tudtam a következményeiről, tudtam a veszélyéről, de nem törődtem vele. 

Kezdett szemet szúrni sokaknak a hirtelen teljesítményugrásom, és már-már ott jártak az edzőim, hogy vizsgálat alá akartak vetni. Mikor ezt közölték velem, rettenetesen dühös lettem, és otthagytam  a csapatot, azt mondtam nekik, hogy nekem fontos a bizalom. Persze igazuk volt, és tartottam a vizsgálattól, így ezt a hazugságot tartottam a legjobbnak. Annyira sok adósságom volt a teljesítménynövelőktől, hogy újra beálltam pincérnek, és teljesen búcsút mondtam a DCU-nak. Kénytelen voltam meglopni a saját családomat- motyogta halkan az utolsó mondatot Matt, erősen a padlóra szegezve a tekintetét. 

Megfogtam a kezét.

Észrevettem, hogy hirtelen a szeme jobban csillog, mint a megszokott, de nem akartam hangoztatni, így csak kifejeztem az együttérzésemet.

- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Ezzel a háttér információval egy 180 fokos fordulatot vesz az egész történet- mondtam neki. Ekkor hirtelen felrémlett előttem a pár perccel ezelőtt megtörtént képsorozat- ahogy a zsebébe dugja a gyógyszeres fiolát Matt.

- És az a gyógyszer...- próbáltam felvezetni szépen a gyanúmat.

Matt lehunyta a szemét, és nem kerülte el a figyelmemet a kezeim között tartott keze pulzusának a hirtelen felgyorsulása.

- Mondtam már. C-vitamin- felelte gyorsan.

Megfogtuk a forrócsokijainkat és lekapcsoltuk a villanyt, majd kinyitottuk az ajtót.

Hogy mit láttunk?

Először is szeretném leszögezni, hogy arra voltam felkészülve, hogy oda térünk vissza, ahonnan az imént kijöttünk- a vidám légkörű társalgóba a hatalmas ablakokkal. Helyette tragédia fogadott minket.

Kitárta előttem Matt az ajtót, ahogy azt az etikett is megköveteli, én pedig kiléptem rajta, szóval én láttam meg először.

A színes kanapékon jajveszékelő véres testek hevertek, a székeken többen zokogtak, miközben vizsgálták őket. Ami még feltűnt, az a piszkos ruha volt, amit viseltek. Nem csak koszos, de szakadt is volt egyben. 

Aztán az agyam elkezdett asszociálni, azaz összefűzést keresni a fekvő betegek között. Elpillantottam a boxba, ahol Christopherrel tárgyaltam. Most nem ő ült ott, azzal az önelégült arcával, hanem egy lágy vonású lány barna hullámos, rendkívül kócos hajjal. A homlokán egy sötétlila- szinte már fekete- folt volt. Mikor a szemébe néztem, akkor ismertem csak fel: - Melissa!- kiáltottam, ügyetlenségemben kiejtettem a kezemből a forró italt tartalmazó bögrét, és két lépéssel az előbb említett asztalnál teremtem- Úristen, mi történt?- kérdeztem, és elkezdtem vizsgálni a barátnőmet. 

- A kisbusz, amit béreltünk...- szólalt meg mögötte a bátyám. Szőke haja teljesen ragacsosnak tűnt, az arcán pedig rátapadt fekete homok csücsült- Kisodródott, majd felrobbant.

Körbenéztem. Szörnyű lehetett az egész, annyira hálás voltam, hogy Matt nem akart menni, és hogy Chloét is sikerült lebeszélnünk! De a legjobb barátaim, és a testvérem rajta volt!

- Melissa pedig eléggé beverte a fejét, enyhe agyrázkódásra gyanakszom- szögezte le Chad. 

- És... Miért nem a kórházba vitték a sebesülteket? Miért csak 1 orvos és 3 ápoló van?- néztem riadtan körbe. Tudtam, hogy így nem fognak időben tudni mindenkinek segíteni. 

- Helikoptert küldenek, a lavinaveszély miatt a környező kórházak nem voltak hajlandóak kijönni segíteni, csak egy buszt küldtek, ami ide hozott minket.

Ekkor észrevettem Zoeyt is, Austin karjaiba omolva zokogni. Odamentem hozzájuk, és megszólítottam őket. Zoey válaszolni se bírt, annyira megrázta az eset, így Austin válaszolt, amikor megkérdeztem, hogy miért sír Zo.

- Volt egy lány a buszon, aki nem bírt kapaszkodni, amikor megfordult a busz. Nem volt elég időnk kirobbantani, a busz felrobbant, ő pedig benne lelte halálát- közölte halkan Austin, miközben egy pillanatra sem hagyta abba Zo hátának a simogatását. Megakartam én is nyugtatni Zoeyt, de úgy döntöttem, hogy Austin tökéletes félnek bizonyul a feladat betöltésére. 

Felkutattam Mattet, aki magához húzott és teljes erejéből átölelt, majd olyan halkan súgta a következőt a fülembe, hogy egy lélek se hallja meg rajtunk kívül:- Biztos vagyok benne, hogy ez annak az őrült nőszemélynek a műve.

- Suze?- kérdeztem vissza.

Matt bólintott egyet, így jobban beleomlott  a hajam közé.

Elhúzódtam tőle.

- Miért feltételezel róla ilyen rosszakat? Nem hinném, hogy ilyen messze érne a keze... Tudom, hogy rengeteg szörnyűséget követett már el... De ez.. Itt nem csak a mi barátainkról volt szó, Matt! Ez túl sok áldozatba került volna, és ez egy szerencsétlen egybeesés- fejeztem ki a véleményemet, ami szemmel láthatóan nem tetszett Mattnek.

- Laura, biztos vagyok abban, hogy...

- Fejezd be!- éreztem ahogy egy könnycsepp kezdett gyűlni a szemembe. Micsoda érzelgős lettem hirtelen...- Téged már elvakít a bosszú, Matt! Nem vagyok hajlandó tovább ezt csinálni- mondtam neki hangosan, majd hátat fordítottam neki és kimentem a hideg és sötét udvarra.

Elindultam jobbra, ahol találtam egy havas padot, amiről elsepertem a kezemmel a havat és leültem. A könyökömet megtámasztva a térdemen tartottam a fejem, és nem zavart, hogy egy egész hajzuhatag borult elém, amitől nem látok.

KATT...KATT...KATT- hallottam tőlem jobbra. Odafordultam a hang irányába.

Előbb egy piros tűz, majd fehér füst.

- Szép esténk van- mondta mellettem a fény okozója.

- Christopher- suttogtam halkan és kissé durcásan.

Már meg is bántam, hogy csupasz kézzel sepertem le a havat- a kezeim kezdtek jégcsapnak minősülni.

- Tudod mi tetszik benned, Laura?- kérdezte váratlanul a fiú.

Megráztam a fejem, és a hideg kezeimmel letöröltem egy könnycseppet.

- Az a tűz, ami benned van- fújt ki egy újabb adag füstöt, majd folytatta:- Tudod...olyan vagy számomra, mint ez a cigaretta: a tűz érleli, a füstön keresztül kijönnek a felesleges dolgok...A fehér borítása annyira kecses, elegáns, nőies. Szinte hibátlan. De mit számít a külső e kincs értékű belső nélkül? Mert ami benne van- a nikotin, az teljes mértékig függővé tesz. A te függődé- fordult felém, körülbelül 2 milliméterre volt az arcunk egymásétól. Éreztem a meleg leheletét a bőrömön, és a tekintete az egész testemet végigbizsergette, így felmelegítve azt- Meg akarlak csókolni- jegyezte meg halkan és drámaian- És tudom, hogy te is meg akarsz. De addig nem fog megtörténni, míg az övé vagy- vázolta fel az elképzeléseit, majd hirtelen elfordult tőlem és beleszívott a cigijébe, és soha többé nem fordult vissza.

9. fejezet

- Ez valami eszméletlen!- csapta a hóna alá a sílécét Zoey és picit feljebb tolta a síszemüvegét, hisz a magasban rendkívül erősen sütött a nap.
Egész nap a zöld jelzésű pályán tartózkodtunk, ami a kezdőknek szólt. A kéket, azaz a közepes nehézségű pályát csak holnapra tartogattuk.
- Én már a délutáni korcsolyázást várom- jelentette ki Melissa, aki éppen seperte le a nadrágjáról a havat, hiszen megint fenékre ült. Nem igazán érezte magát otthon a síelésben.
- Fog ez menni, nem olyan nehéz!- biztatta Laura, aki lecsatolta a síléceket a lábáról- Meg kell találnod az egyensúlyodat, és fontos lenne a te esetedben a lankadatlan figyelem.
Ekkor egy tenyérnyi méretű hógolyó tarkón talált.
- Hé!- kiáltottam fel és gyorsan elkezdtem leseperni magamról a havat, a következő pillanatban pedig már én is elkezdtem gyúrni egy hógolyót, hogy tisztességesen visszaadhassam a támadómnak.
Egyenesen Matt arcába repült a tökéletes ívű hógolyóm.
Matt pislogott kettőt, lekaparta az arcáról a hideg és kellemetlen fehér gyönyört, majd fülig érő mosollyal, drámai hangsúllyal azt mondta:- Ez háborút jelent- és a következő percekben mindenki gyúrogatta a hógolyókat, és életre menő harcot vívtunk.
Őrültek módjára szaladgáltunk körbe-körbe, néha egymás mögé bújtunk, hogy ne minket érjen a támadás.
Olyan felszabadultak voltunk, mint régen.
A kacarászásunkat messzire fújta a szél, hirtelen nagyon melege lett mindenkinek a szaladgálás közepette, de egy percre se álltunk meg.
Elbújtam egy bucka mögé, amikor észrevettem, hogy egy hullámos barna hajú lány hátrál felém lassan. Melissa. Milyen jól áll rajta az a szürke síruha...
Lehajoltam és a teljesen átázott kesztyűmmel felemeltem egy újabb adag havat és szép lassan elkezdtem gyúrogatni, majd vártam a megfelelő pillanatra. Úgy éreztem magam, mint egy oroszlán, aki a végtelenségig képes lenne szobrozni, csak azért, hogy megszerezze az életet jelentő táplálékot.
Majd vettem egy lendületet, megcéloztam a hátát éééés BUMM!
Szerencsétlenségemre Melissa éppen akkor fordult meg, amikor odaért a tökéletes ívű hógolyóm, így az teljes erejéből az arcának csapódott.
- Most ezt muszáj volt, Chad?- háborodott fel, lesimogatta az arcáról a fehér fegyvert, majd gyors léptekkel és fortyogó dühvel elindult a szállásunk felé.
Ez a kis incidensünk mindenkinek feltűnt, így jobbnak láttuk, ha berekesszük a mai hócsatánkat.
- Menni kellene nekünk is- szólalt meg Austin- Lassan indul a kisbusz a korcsolyapályára!
Zoey lehúzta a kezéről a vizes kesztyűjét és a zsebébe gyömöszölte.
- Mi még megyünk csúszunk párat- mondta Chloé, aki már rögzítette is a lábára a sílécet- Jó utat!- mosolygott felénk.
Így hárman- Zoey, Austin és jómagam- elindultunk az aviemore-i szállásunk felé követve Melissa lábnyomát.
Melissa...
Biztos nagyon megharagudhatott rám, de nekem semmi szándékosság nem állt a cselekedetem mögött. Az időzítésembe csúszott egy kis számítási hiba, és e végett pont abban a sugárzó arcában landolt az én tökéletesen megformázott hógolyóm.
De hiszen ott mindenki dobált mindenkit, nem értem ,hogy miért kellett ennyire felhúznia magát... De hát lányból van ő is...
- Vajon itt az erdőben élnek medvék?- töprengett el Zoey a mellettünk elterülő zöldessségbe bámulva.
- Menj be, nézd meg, és áruld el nekünk is- ugratta Austin, mire Zo összeszorított ököllel odasózott neki egy zsibbasztót a bal vállába, ezzel kifejezve, hogy nagyon nem tetszett neki ez a megjegyzés.
- Csak ugrattalak, na- ölelte meg Austin a lányt.
Egy fehér kisbusz állt a parkolóban- melyet külön erre a kitérőre béreltek, aminek az ajtajában egy tettre kész vörös hajú nő integetett és felénk ordibált:
- Csipkedjétek már magatokat, csak rátok várunk! Gyorsan öltözzetek át és indulhatunk!- kiáltotta, majd miután látta, hogy ugyanabban a lassú tempóban haladunk tovább, hozzáfűzte:- Szedjétek már a virgácsaitokat!
Megszaporáztuk lépéseinket, mikor beléptünk a meleg épületbe elfogott minket az olvadás érzése.
A helyiség meglehetősen csendes volt; a recepciós valamilyen újságot olvasgatott unottan, míg a biliárdasztalnál két kamasz próbált szabályosan játszani.
Zoey elkanyarodott jobbra, ahol a lányok szobája van, mi pedig a bal szárny felé vettük az irányt. Kinyitottam az ajtót, mely nem volt kulcsra fordítva. Meglepetésünkre már volt valaki a szobánkban.
Egy szőke hajú fiú matatott Matt utazótáskájában, majd mikor meghallotta a zajt hirtelen egyenesbe húzta magát.
- Te meg mit keresel itt?- kérdezte tőle Austin.
- Mattet- felelte a fiú közömbösen, picit mosolyra húzva a száját.
- A táskájában?- kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
Austin meg se várta a választ, letámadta a srácot pár hozzá intézett szóval:- Takarodjál kifele a szobánkból, vagy hívom a helyi hatóságokat!- megragadta a srác gallérját, mire az megjegyezte, hogy erre igazán semmi szükség, mire Austin kilökte az ajtón.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdeztem tőle, miközben lehúztam a cipzárt.
- Fogalmam sincs. De meglehetősen különös volt...- jelentette ki, majd kibújt a cipőjéből. Én csak bólogattam, így jelezve, hogy teljes mértékig egyetértek vele.
- Ha visszajövünk az első dolgunk lesz szólni Mattnek ,hogy nézze át a cuccát- mondtam, majd átvettem a nadrágom és felkaptam a kinti, teljesen száraz fekete kabátomat.
Mikor Austin is elkészült kimentünk a társalgóba, hogy bevárjuk Zoeyt, aki pár perc múlva már fel is tűnt a folyosón egy hatalmas táskával az oldalán.
- Te mit hozol?- kérdezte tőle Austin.
- Kaját, ha megéheznénk- mondta, majd kiléptünk a hidegbe.
A buszon kevesen voltak, így körülbelül 5 szabad hely volt, többek között Melissa mellett is. Zoey el is indult a lány irányába, amikor Austin megszólalt:- Ó, Zo, nem ülsz most mellém?- kérdezte tőle.
- De, persze- mosolygott rá a lány, majd barátnőjéhez fordult, hogy megnézze, nem e gond e.
- Nyugodtan- felelte Melissa.
Itt az alkalom, hogy tisztázzam magam- futott át az agyamon.
- Leülhetek melléd?- kérdeztem. A lány nem válaszolt. Láttam az ablakban a tükörképét, ahogy rezzenéstelen arccal hallgatja, hogy mit is mondok neki. Gondolom épp nem akar tudni a létezésemről.
Megvontam a vállam és bevágódtam mellé, mire egyből felém fordította fejét.
- Te meg mit művelsz?
Körbenéztem, mintha azt nézném, hogy hozzám beszél e, majd mikor megbizonyosodtam a felől, hogy senki más nincs körülöttem könnyedén válaszoltam:- Leültem egy üres helyre.
- De hiszen van még 5 másik üres hely ezen kívül- támadt le.
Összeszedtem az összes türelmemet, és a lehető legkedvesebb hangon megkérdeztem:- Neked most mégis mi a bajod?
- A bajom?- kérdezett vissza Melissa összeszűkült szemekkel- Megdobtál.
- Ahogy a többieket is. Nem figyeltem arra, hogy kit találok el- mutattam rá.
- Chloét mégse dobtad meg- jegyezte meg halkan. Pont ekkor haladt el mellettünk Mrs. Tanner, hogy megszámolja pontosan hányan is vagyunk, tehát nem nagyon értettem, hogy mit is mond Mel.
- Tessék?- kérdeztem vissza.
- Lényegtelen- válaszolta a lány, majd besimította a füle mögé az egyik hullámos barna tincsét.
- Chloé most jött ki a javítóból, Matten kívül senki nem akarta megdobni hógolyóval- magyarázkodtam.
- Áhá- motyogta Melissa.
- Mi áhá?- értetlenkedtem.
- Tehát mégis nézted, hogy kit támadsz meg!
Lehunytam a szemem. Legszívesebben nevetni lett volna kedvem, ahogy Melissa most féltékenységi jelenetet rendez. Várjunk csak... Ez most valóban az lenne? Féltékenykedés?!
- Te kis majom...- mosolyogtam rá és a combjára tettem a kezem.
- Aj, Chad, mikor bírod már felfogni, hogy én nem vagyok kis majom, ahogy te nevezel?- mondta és lelökte a kezemet a combjáról.
- De hiszen kislánykorod óta így hívlak.
- Ez az! Én már nem vagyok kislány, Chad!- ezzel Melissa elfordult tőlem, újra bambán bámult kifele az ablakon, ezzel jelezve, hogy nem akar többet beszélni róla.
Üveges tekintettel magam elé bámultam. Hallottam ahogy elől Zoey kacag Austin éneklésén. Láttam ahogy mellettünk egy fehér vonallá folyik össze az út melletti hótömeg. Milyen békés ez a kietlen táj... Nem úgy, mint az én gondolataim a fejemben...
Ám hirtelen ez a nyugodt táj egy pillanat alatt teljesen felfordult.
- Kapaszkodjatok!- hallottam Mrs. Tanner rémült kiáltását elölről.
Nagyon erősen meg kellett kapaszkodnom, amikor egy hatalmasat fékezett a busz. Körbenéztem: mindenki elfehéredett kezekkel szorítja az előtte lévő ülést, csövet, vagy éppen azt, ami a keze ügyébe kerül.
A busz hirtelen zötykölődni kezdett, majd rengeteg fa- feltehetően fenyő- verte a busz tetejét, illetve karcolták az ablakokat.
Többen felsikoltottak, ám ezután következett a legrosszabb: a busz hatalmas lendületet kapva valami hegyoldalon száguldozhatott lefelé, amikor a kereke valamibe beakadhatott, és a busz először kibillent a bal oldalára, majd a tetejére, majd a jobb oldalára.
Mindenhonnan robbanásszerű hangokat hallottam: sorba törtek be az öreg ablakok. Ekkor néma csend volt, mindenki csak szorította a tárgyakat. Egy gyerek keze mégis megcsúszott az izzadt tenyere miatt, és mikor a feje tetejére fordult a busz, ő elengedte a csövet és lezuhant, majd követte a busz fordulatát.
Amikor a busz megállt mindenki elkezdte magát vizsgálni, elkezdtek mocorogni, mire a busz elkezdett megint lefelé csúszni. Biztos a friss hóról úgy csúszunk le, mint ahogy a víz a bőrről.
Mikor megállt ismételten a busz, Mrs. Tanner megkért mindenkit, hogy lehetőleg senki ne mozduljon, míg ő felméri a terepet. Néhány perc alatt visszatért, és az ablakokon keresztül kitudtunk mászni felfelé. Rettenetes volt így látni ezt a járművet. Az ülések váltak a lépcsőkké, az ablak pedig az ajtóvá.
- Kérlek titeket, hogy sorban haladva másszatok ki, de azért pörgősen, mert nem tudhatjuk, hogy sérült-e a busz!- adta ki az utasítást Mrs. Tanner, aki megpróbálta megőrizni a nyugalmát, ami valljuk be, egészen lenyűgözően ment neki.
Úgy voltam vele, hogy mi megvárjuk míg a nagy tömeg kimegy, csak ezután fordultam Melissa felé, aki lehunyt szemmel neki volt dőlve a busz falának.
- Gyere Melissa, most mi jövünk!- mondtam neki, de a lány nem nyitotta ki a szemét- Melissa- ráztam meg egy picit. Gyorsan a karjaim közé zártam és megpróbáltam vele együtt kimászni az üres buszból, de észrevettem, ahogy a csuklóm rettenetes fájdalmat jelez.
Nem törődtem vele. Ki kellett innen jutnunk.
- Segítsen valaki!- ordibáltam felfelé, az ablak irányába. Szerencsémre meghallották a hangom, és egy pillanattal később már hallottam is ahogy felettem mászkálnak.
- Mi az?- dugta be a fejét Austin.
- Melissa megsérült!- mondtam- Nem bírom egyedül kivinni.
2 fiú lemászott, majd közösen feladtuk a fenti 2 fiúnak.
Mrs. Tanner körülbelül 5 méterrel arrébb tanyáztatta le a menekülteket, mondván sose lehet tudni, hogy fel fog e robbanni a busz. Kerített egy plédet, melyre lefektettük Melissát, ő pedig elment a buszba, hogy megnézze nem maradt e senki ott.
Austin elment egy kidőlt fatönkhöz, amin Zoey ült és sírdogált.
Egyszerűen kihagyott az agyam, zárlatot kapott. Hirtelen nem jutott eszembe, hogy mi is a teendő Melissával. Láttam a homlokán a hatalmas lila foltot, melyből pici vér serkent ki.
Fogtam egy pici havat és nagyon lágyan elkezdtem az arcán elkenni. Tudom, őrülten hangzik, de valami azt súgta, hogy ezt kell tennem vele.
Szerencsémre Melissa lassan kinyitotta a szemét, majd felült.
- Mi történt?- kérdezte pislogva, majd felült hirtelen, mire megfájdulhatott a feje, mert odatette a kezét.
- A buszsofőr elaludt- mondtam neki.
Melissa bólintott. Az arca hirtelen teljesen egybeolvadt a mögötte lévő hóval, annyira elfehéredett. Elfordult tőlem az oldalára, az egyik kezével megfogta a haját, hogy ne lógjon az arcába, a másikkal pedig elhúzta a plédet, majd hányt.
Hogy gusztustalannak találtam e? Hogy felfordult e az én gyomrom? Meglepetésemre egyik sem. Inkább aggódtam érte, hisz ezeket akár agyrázkódás tüneteinek is lehetne tekinteni, ami nem valami vicces dolog...
Mikor befejezte, akkor odanyújtottam neki egy zsebemből előhorgászott fehér gyűrött papírzsebkendőt.
- Bocsánat- mondta és megtörölte a száját.
Ez annyira rá vall: azért kért bocsánatot, mert szerinte nem viselkedett megfelelően a jelenlétemben.
Odamentünk a fatönkre Zoeyék mellé.
- Mi a baja?- kérdeztem Austintól.
- Az a lány, aki nem bírt tovább kapaszkodni... Valószínűleg meg fog halni- suttogta Austin.
Hátraraktam a kezem, hogy megtámaszkodjam rajta, mert ez már nekem is sok volt. Ekkor éreztem újra a fájdalmat.
- Mi az?- nézett rám Melissa, aki már kezdett egyre jobb színben lenni. Megfogta a kezem és az ölébe rakta.
- Valószínűleg ficam. Az ízületi tokból az ízületi árokba csúszott ki a...- kezdett bele a magyarázatba Melissa, ám észrevette, ahogy Mrs. Tanner két kézzel integetve szalad a busztól és kiabál valami.
- Mit mond?- kérdezte Austin.
- Nem hallom.
Melissa rámeredt és a tekintete olyan volt, mintha fókuszálni próbált volna a szemével, hogy leolvashassa a szájáról a szavakat.
- Fu...-mondta hangosan- ...tár?- értetlenkedett.
Miért kiabálná Mrs. Tanner, hogy futár? Mi köze van az egész balesethez ennek?
- Futás- mondtam halkan, mire mindenki rám nézett értetlenkedve. Felpattantam, felrántottam Melissát- FUTÁS!- ordítottam el magam, mire mindenki ott hagyva a cókmókját elkezdett szaladni be az erdőbe.
Fogtam Melissa kezét, és szinte vonszoltam magam mögött, hiszen tudtam, ő nem bírna magától gyorsan futni jelenleg.
Austin és Zoey szintén kézen fogva haladtak- Zo egyből összeszedte magát, amikor felfogta az újbóli katasztrófát.
Hogy mit észleltem először? Én azt gondoltam volna, hogy ilyenkor a hangot hallják meg először az emberek, én mégis a fényre lettem figyelmes. Ez a fény olyan hatalmas volt, mintha a Nap pár méterre lenne a Földtől. Bevilágította az egész erdőt, és mintha ez lett volna a jel, hogy nincs értelem tovább futni, hanem vágjuk hasra magunkat.
Szegény Melissát szabály szerűen magammal rántottam, mire ő beütötte a lábát, majd összekuporodva a fejünk felé tettük a kezünket védelmezően.
És csak utána engedtem be a külvilágból érkező hangot a fülemen keresztül. Rettenetes volt. Olyan erőteljes, olyan félelmetes- mégis egyben csendes, hiszen semmi mást nem hallottam: megszűnt a madárcsicsergés, megszűnt a közeli vízesés csobogó hangja, megszűnt a körülöttem lévő hatalmas hangzavar, ahogy az emberek egymást támogatták. Megszűnt minden.
Percekig visszhangzott a fülemben ez a hatalmas erősségű robbanás.
Mikor minden visszatért a megszokottba, újra hallottuk a hangokat, Mrs. Tanner szólalt meg először:
- Na ha ezt nem vette észre senki, akkor én most váljak papagájjá!- többen kínjukban felnevettek, többen pedig mélyen hallgattak. Tudtam, hogy mit akar az idősödő tanárnő ezekkel a szavakkal kifejezni: a segítség hamarosan megérkezik. Legalábbis Ő ezt reméli.

8. fejezet

- Ez lesz az utolsó táskád?- fordultam húgom felé, miközben a kocsi csomagtartójába emeltem be egy feltűnően hatalmas sötétkék bőröndöt.
Chloé végigsimította hosszú fekete haját az ujjaival és bólintott.
- De mit fognak gondolni rólam, Matt?- nézett rám aggódó szemekkel.
Pontosan tudtam, hogy mire gondol: az egész iskolánk tudta, hogy javítóba került, bár az okáról csak találgatni tudtak.
Lezártam a csomagtartó fedelét és odamentem hozzá.
- Mit számít, hogy mit gondolnak, Chloé? Mikor törődtél mások véleményével?- kérdeztem tőle merő jóindulatból. Régebben utáltam azt az egoista stílusát, de most meglehetősen hiányzott. Teljesen kicserélődött mióta hazajött abból a szörnyű intézményből.
- Akkor minden más volt- jegyezte meg halkan- Mattie, én nem akarok menni!
- Hidd el Chloé, jót fog tenni az éghajlatváltozás. És ott leszünk mindnyájan.
- Zoey is?- kérdezte félénken.
Láttam rajta, hogy igazán megkedvelte Zoeyt. Mikor Chloé zombivá vált  a napokban, elmondtam a Beth'-ben Zo-nak ,aki felajánlotta a segítségét, és azóta minden áldott nap betért egy órácskára Chloéhoz beszélgetni. Néha hozott neki palacsintát, vagy valami péksüteményt. Annyira rendes volt tőle.
Chloé egyre jobban kezdett visszatalálni önmagához, de szabály szerűen rettegett ettől a környezettől. Így döntöttem amellett, hogy elviszem síelni magunkkal.
- Igen, ő is jön- mosolyogtam a húgomra és átöleltem- Minden rendben lesz.
- Ne ölelgess már, tiszta ciki- felelte és kievickélt karjaim közül.
Kezd visszatérni- futott át az agyamon. És ezzel semmi gond nincs. Így lesz a legjobb.
- Matt!- hallottam a hátam mögül a legédesebb lányhangot. Megfordultam.
- Sziasztok!- köszöntem Laurának és Chadnek- Pakoljátok az utánfutóra a cuccotokat, mert a csomagtartó már megtelt- magyaráztam nekik.
Adtam Laurának egy szájrapuszit, majd segítettem Chadnek felrakni a cuccaikat. Addig Laura pötyögött valamit a telefonján, Chloé pedig beült a hátsó ülésre.
- Készen álltok fiatalok?- jött ki apa a házból. Bezárta kulcsra az ajtót. A hideg hatására teljesen elpirosodott az arca.
- Indulhatok apu!- kiáltotta neki Chloé, mire mindannyian beültünk a kocsiba.
Az iskolánál egy hatalmas fehér busz várakozott, mellette már javában ment a busz aljába való bepakolás. A szülőkön látszott, hogy mennyire féltik a csemetéiket, volt aki ölelgetni próbálta gyermekeit, volt aki pénzzel halmozta el őket.
Észrevettem amint Melissa az anyukájával vitázik valamiről, mellettük pedig Zoey állt, aki úgy tett, mintha semmit nem hallana.
- Mel, Zo!- kiáltott oda Laura nekik, mikor kiszálltunk az autóból.
Megölelték egymást a lányok, addig mi Chaddel és apával bepakoltuk a felszereléseket az autóbusz aljában lévő helyiségbe.
Mikor végeztünk apa megveregette  a hátamat- Vigyázzatok magatokra- mondta. Mintha a szemében egy könnycsepp csillogna... De hát visszajövünk, mitől fél?- És vigyázz Chloéra.
- Nyugi, rajta tartom a szemem. Megbeszéltünk mindent- biccentettem felé.
- Gyerekek, mindenki itt van?- szólalt meg mögöttünk egy krákogó női hang, valószínűleg. Mrs. Tanner, aki vállalkozott arra, hogy elkísér minket, mint felügyelő tanár. Biológia és rajz szakos, szerencsére engem nem tanított- Nos, akkor foglaljuk el a helyeinket a buszon!- adta ki az utasítást.
Egyszerre hatalmas hangzavar támadt, hisz mindenki búcsúzkodásba kezdett, mindenfelől Óvatosan!, illetve Hívj, ha ott vagytok!- utasításokat adtak a szülők, mire a gyerekek lereagálták azokat.
Mi Laurával hátul foglaltunk el egy kettes helyet, mellettünk a másik oldalon Zoey és Chloé ültek, mögöttünk pedig Chad és Melissa.
- Hol van Austin?- kérdezte Zoey, amikor bezáródtak az ajtók és beindították a motort.
- Lehet lebetegedett- vonta meg a vállát Chad.
Alig haladt valamit a busz, Mrs. Tanner már le is állította azt, mert kapott egy telefonhívást.
Kis idő múlva kinyílt az első ajtó és 2 ismerős arc szállt fel a buszra.
Rendkívül hasonlítottak, de míg az egyik picit husisabb volt zöld szemekkel, addig a másik vékony testalkattal és okker barna szemekkel rendelkezett.
Elindultak a busz belseje felé, a mi irányunkba.
- Nem is ti lennétek- jegyeztem meg, mire mindenki nevetésbe kezdett.
- Ez a hülye rosszul állította be az ébresztőt- magyarázta Justin öccsére mutatva és leültek Zoeyék mögé.
A buszút rendkívül hosszú volt. Laurával kártyáztunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk, de már minden bajunk volt. Mögöttünk Melissa és Chad békésen aludtak a korai kelés tiszteletére, mellettünk Chloé és Zoey lánymagazinokat olvasgatott és nevetgéltek.
a több, mint 9 órás út a kitérőkkel, megállókkal, pihenőkkel 12 órás lett.
Alig vártuk, hogy megérkezzünk már Cairngorm hegységbe és síelhessünk a 37 km-es pályán.
Annyira unatkoztunk, hogy barkóbázni kezdtünk.
A busz elején Mrs. Tanner buzdította az ott ülőket, hogy kezdjenek el énekelgetni, legalább addig is megy az idő. Olyan nyivákolásba kezdtek, hogy nem hallottam a saját gondolataimat se, főleg, hogy Justin is rákezdett.
- Kuss- dünnyögte Chad neki.
Ami engem illet, zsibbadt mindenem: a lábam, a kezem- MINDENEM.
Próbáltam wifizni a telefonomon, de semmi csatornát nem talált.
- A lenti táskámban felejtettem a laptopom- mondta Laura szomorúan- Legalább egy filmet nézhetnénk.
És így haladtunk tovább ezen a végtelennek tűnő hosszú úton.
Többen a tájból próbálták kitalálni, hogy ott vagyunk e már, de mindhiába.
Kezdtem azt hinni, hogy eltévedtünk, amikor megszólalt a remény:
- Megérkeztünk!- ütötte össze a tenyerét Mrs. Tanner, mire mindenki lázba jött. Felpattantunk az ülésről és őrültek módjára vágtattunk le a buszról, hogy kivehessük a csomagjainkat a busz csomagtartójából.
Az aviemore-i ifjúsági szálló pontosan olyan gyönyörű volt, ahogy azt a brosúrákban ígérték.
Kívülről szürke sziklákból épített jellegű volt az aprócska épület, mely a Cairngorms Nemzeti Park mellett terült el.
Hatalmas ablakok foglalták el csaknem a falfelület háromnegyedét, melyen hálásan lépett be kintről a napsugár és a fény, ami megvilágította az egész szobát, felerősítve benne a harmonikus színeket. Volt egy társalgó kék és piros kanapékkal, és egy közepes méretű tévé. Mellette egy derékig érő padlóburkolatú térválasztó oszlop mögött  egy biliárdasztal foglalt helyet, melyet pár fiú már meg is támadott. A tanár kiosztotta a kulcsokat, kiderült, hogy egy szoba 4 személyes, és az egyik szárnyba a lányok kerültek Mrs. Tanner felügyeletével, a másikba pedig a bajszos úszóedzővel, Mr.Fultonnal a fiúk.
Bementünk az első szobába, ami meglehetősen picinek tűnt,de aludni megfelelőnek bizonyult. 2 szürke állványú vas emeletes ágy foglalta el szinte az egész szobát, melyre kék ágynemű volt elhelyezve. Gyorsan lepakoltunk, kicsomagoltunk, elfoglaltuk a szobát. 1 óra múlva a társalgóba volt egy kis megbeszélés, amit csodák csodájára, na ki tartott? Hát persze, hogy Mrs. Tanner.
- A program a következő: tudjuk, hogy fáradtak vagytok az utazás miatt, ezért ma csak egy órácskára megyünk ki a síterepre, hogy felmérjük a helyzetet. Holnap egész nap síelhettek kedvetekre, ígérem!
Megkerestem a tömegben Laurát, és átöleltem a derekát, majd egy puszit nyomtam az arcára.
Megfordult.
- Nem fogom tudni megtenni- mondta.
Egész úton láttam rajta, hogy szorong, és éreztem, hogy túl sokat várok el tőle.
Tegnap este átmentem hozzá, hogy megkérjem egy hatalmas szívességre. A lehetetlent kértem tőle:
- Holnap reggel apa elvisz minket az iskolába a buszhoz. Velünk jöttök?- kérdeztem tőle.
- Persze, jól hangzik. Majd szólok Chadnek- ajánlotta Laura.
Egy picit nézegette még a listáját, hogy mindent berakott e, majd kitört:
- Mit akarsz igazából?- támadt le.
Bármennyire próbáltam leplezni, túl jól ismert már. Tudta jól, hogy ez eddig csak üres indok volt ahhoz, hogy megenyhítsem, mielőtt valódi célom okába vezetném be.
- A táborba gondolom a lányokkal leszel egy szobába...-kezdtem- Tehát Chloé hozzátok fog kerülni, hisz Zoey úgyis ezt akarná...
Laura lehunyta a szemét:- Biztos akarom én hallani a folytatást?
- Nem hiszem. De muszáj lesz kiderítened valamit.
Laura olyan közel lépett hozzám, hogy szinte éreztem szíve kapálásának hihetetlen gyorsaságát.
- Hazudnom kell majd?- kérdezte.
- Nem.
- Bekell csapnom valakit?
- Nem.
- Mondd.
- Közelebb kell kerülnöd Chloéhoz.
Lehet, hogy ez egyszerű feladatnak tűnt, de Laurának közel sem volt az. Vakon tapogatózott a sötétben, hisz soha nem tudhatta, hogy éppen miért kell megcsinálnia azt, amit én kérek tőle. De soha nem hátrált meg. Lenyomozott egy címet Dublinban és az apja iratai között megkeresett egy nagyon fontos papírt. Mindezek könnyebbnek bizonyultak, mint az új kihívásom, hisz Laura még mindig engesztelt Chloéra, amit nem is csodálok. Elmondta nekem, hogy ő nem hisz abban, hogy az emberek megváltoznak. Nem bízott továbbra sem Chloéban. És megkellett bizonyosodnom róla, hogy minden rendben e vele. Van pár rejtély körülötte, amit muszáj megtudnom.
- Mennyire közel?
- Elkell mesélnie egy történetet. Kérdezz rá Christopher Knightra.
- Miért?- kérdezte.
Annyira akartam válaszolni neki, már a nyelvem hegyén volt, de védenem kellett. Nagyobb biztonságban van, ha nem tud semmiről.
Egy rakoncátlan szőke tincset a füle mögé simítottam.
- Nem mondhatod el- sóhajtott fel savanyú arckifejezésem láttán.
Csodáltam amiért ennyire erős lány.
Mikor a telefonját nyomogatta a parkolóban, tudtam, hogy emészti magát. És a buszon is meglehetősen szótlan volt.
- Holnap lesz egy kis kitérő korcsolyázási lehetőséggel. Aki akar jönni, kérem írja fel magát a lapra!- Mrs. Tanner szavai visszahoztak a jelenbe.
Melissa és Chad gyorsan felfirkantották a nevüket, Chloé kijelentette, hogy Ő biztos nem megy, így Laurával mi is maradni fogunk. Zoey és Austin pedig még vacilláltak, hogy menjenek e.
- Akkor induljunk felfedezni a terepet!- adta ki az utasítást Mrs. Tanner. Laura megfordult, hogy a tömeggel együtt kimenjen az épületből, de én megragadtam a karjánál és bevonszoltam a fiúk folyosójára, ahol megvártuk, hogy a kis csipet-csapat legutolsó tagjáig elhagyja az épületet.
Bementünk a szobámba.
- Bocs a kupiért!- mondtam neki, hisz ahhoz képest, hogy most jöttünk már az egész szoba felfordult: minden ágy össze volt ugrálva, chipses és egyéb édességes zacskók hevertek szanaszét, a földön pedig morzsák és félig megevett szendvicsek foglalták el a padló 25 százalékát.
- Ha elkapnak, tuti, hogy büntetést kapok miattad!- jegyezte meg Laura-Berángattál a fiúkörletbe.
- Laura, ne legyél már ilyen velem- kértem és megöleltem.
- Milyen, Matt? Milyen?
- Úgy érzem, hogy most van eleged az egész ügyedből. Laura bármikor kiszállhatsz!
- Nem az ügyből van elegem, ahogy azt te nevezed. Hanem a titkolózásból. Én mindent megteszek, de úgy érzem, hogy nem bízol bennem!
- Laura, kérlek, ne kezdd megint...
- Miért Matt? Mert igazam van?
- Téged akarlak óvni, értsd már meg.
- Tudok magamra vigyázni, köszönöm szépen- fűzte össze a karját sértődötten a mellénél- És most ha megengeded csatlakoznék a többiekhez- megfogta a kilincset és kiment a szobából.
Elindultam utána, de csak a társalgónál sikerült utol érnem, ahol megtorpant, akárcsak én.
- Milyen véletlen, hogy itt összefutunk! Bizonyára te lehetsz Laura- nyújtotta a kezét a vörös hajú lány a barátnőm felé.
Laura nem ijedt meg, sőt viszonozta a kézfogást, ezzel jelezve, hogy pontosan tudja, hogy kivel áll szemben.
- Ugye milyen gyönyörűek azok a tengerkék szemek? Egész nap bírnám bámulni őket- nézett rám a lány, de a kérdést Laurához szegezte.
- Mit keresel itt Suze?- támadtam le.
- Síelek természetesen- emelte picit meg a lécét, amit a kezében tartott.
Ekkor megjelent egy fiú mögötte.
- Matt, milyen régen találkoztunk- jegyezte meg- Gyönyörű barátnőd van.
Megfogtam Laura kezét.
- Hagyd őt békén- szűrtem ki a fogaim közül.
- Eltudja dönteni, hogy mit akar, nem?- fordult felé- A nevem Christopher Knight- nyújtott felé kezet- Ha már a barátod nem mutat be...
Laura először nem tudta eldönteni, hogy vele kezet foghat e, hiszen erről a fiúról csak annyit tudott, hogy ő az új küldetése. Jobban mondva, a történetét kell kiderítenie Chloétól.
Végül vele is kezet rázott, mire Christopher megfordította a kezét és lovagiasan megcsókolta azt.
Laura gyorsan elhúzta.
- Menjünk Chris, az előbb láttam kimenni egy csoportot csatlakozzunk hozzájuk- mondta Suze a fiúnak.
- Sziasztok- köszönt el a fiú, végig Laurát nézve, majd eltűntek a bejárati ajtón.
Először szólni se bírtam. A fülemben visszhangzott Suze szava, amit a bevásárlóközpontban intézett hozzám: "Én most perpillanat jobban aggódnék Laura miatt!"
Aztán rájöttem, hogy itt az ideje bevallani pár dolgot Laurának. Kezdve az apám körüli rejtélyekkel.
Ismét beinvitáltam a szobánkba Laurát, aki megszeppenve leült az ablak felőli ágyra.
- Laura, most jött el az idő- és elkezdtem mesélni.
- Apa Dublinban egy biztosító cégnél volt valami vezetőféle, de nem igazán szerette a munkáját, hisz rengetegen zsarolták meg. Tudod, hogy van ez- a biztosítónak az a célja, hogy az emberekből minél több pénzt csaljon ki, és csak nagyon indokolt esetben hajlandó fizetni. 2 éve dolgozott ebben a munkakörben, eleinte nehezebben viselte az őt érő bírálatokat, de kezdett hozzászokni, és mi- a családja- nagy segítséget nyújtottunk ebben.
Egy időben megszaporodtak ezek a támadások, de 2 hónapra csend lett. Úgy éreztük, hogy helyre került az életünk, az iskolába is minden jól ment. Mindenki ikreknek nevezett minket, de most nem is ez a lényeg...
Nos, az egyik éjjelen minden megváltozott. A nap ugyanúgy telt, mint az összes többi: anya elvitt minket az iskolába, majd otthon sürgött- forgott, apa pedig bement a munkahelyére, ahol egy ügyfél neki állt. Azt mondta, hogy megfogja még ezt bosszulni, kezdhet is rettegni. Apám csak nevetett az egészen. Ez az ember történetesen Suze édesapja volt.
Több szemtanú hallotta a közöttük lévő konfliktust. Apa befejezte a munkáját hazafele tartott, amikor az úton egy ember feküdt. Kiszállt, hogy segítsen neki, de már haldoklott. Az az ember feküdt ott apa kezei között, aki délelőtt megzsarolta. Elmondta apámnak, hogy egy uzsorástól kért 6 hónapja kölcsönt, és azért kellett volna neki a biztosítási pénze, hogy azt vissza tudja adni. Bocsánatot kért, amiért megzsarolta, de pánikolt, amit meg is lehet érteni. Elmondta, hogy az uzsorás ütötte el, Ő egy késsel próbált védekezni, amit mindig magánál hordott, hisz a nagyapjától örökölte,de az uzsorás kicsavarta a kezéből,majd néhány helyen megkéselte, és otthagyta elvérezni. Apám elkövette azt a hibát, hogy hozzáért a késhez, hisz az ember megkérte, hogy adja oda a kezébe, mert nagyon sokat jelentene az neki. Apám mentőt akart hívni, de az öreg azt mondta, hogy most már ő nyugodtan eltávozhat. Lehunyta a szemét és meghalt.
Apám berakta a hátsó üléshez a holttestet és hazaszáguldott, hogy segítséget kérjen anyától. Ám valaki meglátta apát, ahogy segíteni próbált ezen a férfin és értesítette az uzsorást. Anyát megölték- elcsuklott a hangom.
- Ez... ez... szörnyű- motyogta Laura és megszorította a kezemet.
- És nincs vége. Chloé hazaért és mit látott? Apát, ahogy a véres holttestet a karjaiba tartja. Elszaladt az akkori szerelméhez, Christopher Knightoz, és elsírta neki a bánatát. Itt van pár hiányosság, ezt kellene kiderítened. Nos, a rendőrség ránk szállt. Apa elhozott a fociedzésről, majd elmentünk Christopherék házához, ami az erdő mellett volt. Szerencsénkre pont akkor szaladt Chloé felénk abba a hatalmas viharba.
Beszállt, és elhúztuk a csíkot Dublinból.
Több helyen próbáltunk új életet kezdeni, de apa többször megtört. Nem bírja nézni, ahogy minket tesz tönkre... Magára akarja vállalni a kettős gyilkosságot, miközben semmi köze az egészhez.
- Miért kellettek apám iratai azokkal a nevekkel?- kérdezte tőlem.
- Apád ugyanannál a cégnél dolgozik, ahol az apám volt- vallottam be- Azokban az időkben rengeteg sötét dolog történt, Laura. A rendőrség minek nyomozta volna ki az ügyet, ha több bizonyíték is volt ellenünk? És miért foglalkozott volna a fekete emberekkel, ahogy én nevezem őket.
- Kik ezek a fekete emberek?
- Az uzsorások. Apa szerint a munkahelyén volt egy ilyen beépített ember. Arra gyanakszik, hogy most is ott van, és Ő adhatott pénzt Suze apjának, illetve ő...- elcsuklott a hangom. Nem bírtam befejezni.
Laura megölelt és teljes erejéből magához szorított.
- Suzenak nem próbáltad elmondani?
- Suze nem hitt nekem akkor sem. Azt hiszed nem próbáltam? Mi volt a hála? Lebuktatott minket Manchesterben... IP cím alapján kinyomozták, hogy hol tartózkodunk. Azt mondta, hogy bosszút fog állni. Ugyanolyan fajta, mint az apja volt.
- Egyszerűen nem tudom megérteni a nézeteit- vallotta be Laura- Olyan beszűkült látóköre van... És miért kötött egyességet Christopherrel?
- Ezt kellene kiderítened... Volt egy újságcikk... Chloé nem mond semmit a történtekről.
- Mi volt benne?- kérdezte.
- Az erdőben vérző fejjel találták meg Christophert azon a viharos éjjelen. Christopher azt nyilatkozta, hogy Chloé ütötte le.
Laura felállt az ágyról és összefont kézzel az ablakhoz lépett, majd érdeklődve elkezdte vizsgálni a hófehér csillogó tájat.
Hagytam egy picit, hadd eméssze az imént elhangzottakat, ám egy idő után éreztem, hogy kezdek feszültté válni a csendben.
Szerencsére Laura is hasonlóan érzett, és csak ennyit mondott, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a télies látványról:- Sima ügy lesz.