18. fejezet

Már 6 napja lakok a hotelben, ami egyenesen a szívemhez nőtt! A szobám eszméletlenül szép, anyával nemrég alakíttatunk át benne pár dolgot: ahogy bejövök az ajtón, balra a sarokban egy emelkedőn található az ágyam(olyan mintha színpadon aludnék), a falamon fekete virágos falmatricák vannak felragasztva, az ablakomnál van egy olyan asztal, ami egyben fésülködő és egyben íróasztal (felhajthatós- csodálatos találmány!).

Kaptam egy laptopot internet hozzáféréssel, hogy könnyebben tudjak tanulni, és hogy ha unatkozok, akkor azzal kössem le magam. 

Annyira harmonikus volt az egész lakosztály, hogy minden egyes alkalommal, amikor hazajöttem (vagy amikor csak sétáltam egy kört) elcsodálkoztam. Anya rettenetesen jó lakberendezővé érett, ezt be kell, hogy ismerjem.

És mindent megtett, hogy közös vacsoráink legyenek: pontban 7-kor (néha csúszik, amikor tárgyaláson van) leülünk az üvegasztalhoz, ahova a személyzet felhozza az aznapi menüt. 

Rá kell jönnöm, hogy álomvilágban élek! Eddig gondolni se mertem az ilyen luxus körülményekkel teli életre, most pedig én is a részesévé váltam!

Megszólalt a portástelefon a nappali irányából. Egyedül voltam itthon, így kénytelen voltam kikelni a puha ágyamból és lemenni a lépcsőn, hogy felvehessem.

- Igen?- szólaltam bele.

- Szép délutánt Miss Olson, látogatója érkezett- hallottam kedvenc portásom, Bernard túlbuzgó hangját.

- Mégpedig ki?- lepődtem meg.

- Austin Lockwood- mondta boldogan. Le se tagadhatta volna Bernard, hogy mennyire szimpatizál a barátaimmal, és a családommal. Valamelyik nap ki is fejtette a rajongását... Én is nagyon kedveltem, hisz annyira közvetlen fiúcskává cseperedett! - Beengedhetem?

- Természetesen. Köszönöm, hogy szóltál.

- Ugyan már, ez a munkám. A visz hallásra- és már le is raktam.

Odaszaladtam a lift melletti tükörbe, mely kétszer S alakban volt görbülve, és körülbelül 2 méter magas volt. Szemügyre vettem az új ruhámat, amit anya vett nekem, megigazítottam magamon mindent.

Annyira nőies lettem ebben a fehér nadrágban és a virágmintás pólómban. A hajam lófarokba volt kötve, az alja hullámos volt, a hajgumit pedig saját hajamból leválasztott tinccsel fogtam körbe. 

Hallottam a zúgást, amint a lift egyre csak közeledett, végül gy csengés kíséretében a liftajtó szétnyílt és ott állt ő:- Austin!- ugrottam a nyakába.  

A fiú teljes erejéből megölelt. 

- Rád se ismerek- vett egy kicsit szemügyre, amikor távolabb tolt magától. 

- Anya vett nekem pár göncöt- legyintettem, megfogtam a kezét és a nappaliba húztam- Ülj le, hozok valami rágcsát, meg üdítőt.

A konyhába érve döbbentem csak rá, hogy mennyire nem tudom a dolgok pontos helyét. Fogalmam se volt, hogy egyáltalán van e itthon rágcsálnivalónk, és az üdítőkre is csak keresgélés után leltem rá. 

- Minden rendben?- jött oda Austin, miközben én a felső fehér szekrényajtókat nyitogattam felül.

- Csak a poharakat keresem- mosolyogtam rá kicsit elpirulva.

- Úgy látom kezdesz elkényelmesedni- jelentette ki. Igen, ő az őszinteség embere. Mit ne mondjak, eléggé rosszul esett ez a kijelentése. Én ugyanaz az ember vagyok, aki ezelőtt voltam. 

- Ezt meg hogy érted?- néztem rá mosolyogva, bár pontosan tudtam mire céloz.

- Ott vannak a poharak!- terelte el a szót, és én hagytam. Nem volt kedvem vitába bonyolódni.

Leemeltem két darab 2 dl-es poharat és töltöttem bele rostos gyümölcslevet. Az egyiket felé nyújtottam.

- Kösz- vette el és visszabotorkáltunk a nappaliba- Ma volna kedved a régi barátaiddal egy kicsit kirúgni a hámból? 

- Hát persze- néztem rá csillogó szemekkel, bár nem kerülte el a figyelmemet a "régi barátaid" kifejezés.

Austin megitta félig a poharat és lerakta a kávézó asztalra az üvegpoharat. Hirtelen összevontam a szemöldökömet, hiszen anya már első nap elmondta a szabályokat, amihez hozzátartozott a poháralátét használata is... De hogy nézne ki, ha gyorsan aláraknék egyet? Tényleg azt hinné, hogy elkényesedtem...

- Beszéltem Justinnal rólad- bökte ki. Fogalmam sincs, hogy honnan jött az, hogy ezt most elmondja nekem, de meglehetősen felkeltette az érdeklődésemet.

- És?

Austin megtörölte a kezét a farmerjában, mintha izzadt volna a tenyere, majd derűs arccal közölte velem a következőket:- Ne haragudj meg kérlek, de nem akartam, hogy illúziókba és álmokba ringasd magad...

- Mellőzd a rizsát.

- Nem tetszel neki- felelte. Úgy éreztem, hogy nem fogom bírni visszatartani a sírást, de sikerült eluralkodnom az érzéseimen, és mosolygó arccal szóltam Austinhoz:- Az jó, mert nekem se tetszik Ő- a hangom végig egyenletes maradt, így teljesen életszerű maradt a jelenetem. Mintha valóban az igazat mondtam volna. 

De egyszerűen nem értettem: sok embertől hallottam, hogy Austin eléggé bunkó, azonban velem nagyon normálisan viselkedett és állandóan segített. És én azt hittem pár jelből, hogy én is tetszem neki... De Austin megint megerősítette bennem az ellenkezőjét.

És mi van, ha Austin füllent, ha kicsit ferdített az igazságon?

Bolondság. 

Miért tenné ezt? Semmi haszna nem származna belőle, ráadásul tudná, hogy mennyire megbántana engem. Gyűlölöm a hazugságot. Elvárom, hogyha én tisztességesen viselkedek másokkal és az igazat mondom, akkor én is ugyanezeket kapjam vissza.
- Na hazaugrok készülök az estére- nézett rám Austin.
- Hol is leszünk?
- Eredetileg valami diszkószerűségbe, de majd elválik. Találkozzunk másfél óra múlva a Beth'-ben!
Gyorsan letusoltam, előkotortam egy világos farmert a szekrényemből és magamra húztam.
Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy megváltoztam. Főleg azt nem szeretném, hogy Austinnak ez legyen a véleménye rólam.
- Hova készülsz?
- Austinékkal valamerre- válaszoltam neki- Te mész este bulizni?
Bár nem láttam Briant, de biztos voltam abban, hogy felhúzta a vállát.
- Nickkel beszéltünk valamit, de majd elválik. Anya?
- Lassan itthon kellene lennie- néztem a karórámra- Tárgyaláson van.
Végül előkaptam egy egyszerű mintamentes kék pólót. Hmmm... Ehhez milyen jól illene az új szürke derékig érő blézerem, aminek a nyaka mentén 4 sorban hatalmas csillogó díszítő kövek vannak varrva.
De akkor átkellene cserélnem a nadrágot a feketére... Aj, a fenébe a lezserséggel, ha ilyen jó cuccaim vannak! Bűn lenne őket kihagyni a ma esti buliból...
Így kibújtam a farmeromból és felvettem egy feszes, egyenes szárú fekete farmert, fűztem bele egy övet, majd megkerestem a nyakláncomat és a nyakamba tettem.
Kihúztam a szememet felül fekete tussal (Melissától kaptam még tavaly szülinapomra. Eleinte nem igazán kedveltem, de mostanában olyan jól illett az új külsőmhöz).
A hajamat egyszerűen kivasaltam, illetve az arcom 2 oldalán a frufrumat kifelé bodorítottam, így nem tűnt túl snassznak, se túl elegánsnak.
A zsebembe dugtam az érintőképernyős telefonomat, belebújtam a fekete topánkámba és elindultam.
- Jó szórakozást, Miss Olson!- kiáltotta utánam Bernard a jóáldását. Komolyan csípem ezt a fickót, mindig tudja, hogy mit kell mondani! Ezt az állást egyenesen neki találták ki.
Elindultam gyalog a jobb irányba. Körülbelül 3 utcával arrébb az egyik kereszteződésen mikor átértem valaki rám dudált.
A kocsi lehúzódott és kitárult az ajtaja.
- Pattanj be, elviszlek!- hallottam a fiú hangját.
Egy pillanatig se gondolkoztam, egyszerűen csak beültem és kényelmesen elterültem.
- Nagyon csinos vagy- nézett rám Justin.
Elmosolyodtam (talán el is pirultam) és úgy mondtam, hogy köszönöm.
- Beth'-be mész?- kérdezte tőlem.
- Aham, igen- feleltem kicsit kényes hangon. Mi történik a hangommal, amikor vele beszélek?
Ekkor hirtelen felidéződött bennem egy kép: ahogy Austin bevallja, hogy mit mondott neki Justin rólam... A levakarhatatlannak hitt mosoly hirtelen eltűnt az arcomról.
- Nem láttalak a héten dolgozni.
- Ja, hát igen... Még pakolásztam, meg tanulnom kellett- hazudtam félig. Ez csak picurka lódítás volt, hisz valóban el voltam havazva a leckével, bár egy darabot se vettem elő, továbbá valóban cuccoltam az új szobámba.
- Kényelmes életed lehet ott- nézett rám mosolyogva Justin.
Na ne, már ő is kezdi? Attól, hogy egy ilyen lakosztályban élek a családommal, ugyanaz az ember vagyok, aki szívét-lelkét kiteszi a vendégekért a kávézóban és a családjáért. Miért ne élvezhetném a sors adta meglepetést? Miért kellene folytatnom a robotoló, egyben boldogtalan életemet?
- Aha- feleltem közömbösen és tömören. Hirtelen elment a kedvem attól, hogy beszélgessek vele. Sőt, hirtelen visszaszoríthatatlan dühöt éreztem, mely ellene irányult.
- Később mi is jövünk városba Chaddel- mondta, bár egyáltalán nem voltam rá kíváncsi.
- Jó- nyitottam ki az ajtót. Ám hirtelen olyan bunkónak éreztem magam, illetve lelkifurdalásom volt az előbbi dühöm miatt-  Köszi, hogy elhoztál!- mondtam és kiszálltam- Szia- köszöntem el és becsaptam az ajtót.
Kinyitottam az untig ismert ajtót, ami hangos csilingeléssel jelezte, hogy új vendég érkezett a Beth'-be, széthúztam a gyöngyfüggönyt és körülnéztem.
Austin az egyik boxban ült és éppen elmélyülten magyarázott valamit. Egyszer csak abbahagyta, felpillantott, majd rám mosolygott.
Elindultam az asztaluk felé, majd leültem az egyik üres helyre, Austinnal szemben.
- Sziasztok!- néztem a barátaimra.
- Juj, de cuki a boleród!- nézett rám Melissa.
- Köszi- kicsit kijjebb húztam a hátam, hogy a többiek is megcsodálhassák azt a ruhadarabomat, ami a legközelebb került a szívemhez.
1 órát töltöttünk a kávézóban: megosztottuk egymással az új irodalomtanárunkkal kapcsolatos információinkat, aki baromi lehengerlően nézett ki. 25 év körül járhatott, hullámos, rövid fekete haja volt hatalmas karamella színű szemekkel. Az inge felett általában mellényt viselt, amitől annyira macsósnak tűnt. Csak párunkat nem tanított, a többséget igen.
Ezután Melissa megkérdezte, hogy igaz e a pletyka: Blaire és Sebastian tényleg szakítottak? Még elsőben jöttek össze, ők voltak az álompár, azonban sajnos igaznak bizonyult a hír... Egyszer mindennek véget kell érnie.
Végül átvándoroltunk egy közeli kocsmába (ami közel sem alkoholistáktól bűzlött... Eléggé apró helyiség volt, narancssárga mázolt fallal, óriási kanapéval és egyszemélyes fotelokkal. A fiúk kedvenc helye volt, hiszen imádta kártyázni, dárcozni, zenegépeken kiválasztani az aktuális kedvencet, flipperezni és játékgépezni egy sör mellett. A kocsma neve- bármennyire is hülyén hangzik- Rejtély volt. Hogy miért? Azért, mert a tulaj nagy Így jártam anyátokkal rajongó, és elmondása szerint volt egy rész, amiben Ted és Barney egy bárt akartak nyitni... Ki tudja, hogy mi igaz belőle... A lényeg, hogy mindenki azon kezd el gondolkozni, hogy miért pont Rejtély a hely neve, ezért ez feladja a rejtélyt! Nos, aki érti ebben a logikát, annak csak gratulálni tudok!)
Biztos érezted már azt a bódító jókedvet, amit akkor érzel, ami a részegség felé vezet, de ez még közel sem az. Egyszerűen csak kötekedhetnéked támad, mindenkit egyszerre szeretsz és gyűlölsz, a legapróbb dolgokon is képes vagy nevetni és olyan dolgok buknak ki belőled, amikre normál körülmények között még gondolni se gondolnál.
Világéletemben tudtam, hogy hol a határ, és képes voltam nemet mondani. Eddig kötelességek és feladatok tömkelege várt rám odahaza, ám most minden más volt.
- És most igyunk arra, hogy...- emelte magasba a poharát Austin- Hát arra, amiért legelőször is ittunk, bármi is volt az!
Körülöttünk többen nevetni kezdtek, bár az őszinteség kedvéért el kell árulnom: fogalmam sincs, hogy kik is vettek körbe. Talán pár arc rémlik, de egy név sem rémlett.
Az ajkamhoz emeltem a poharat és egy szuszira beküldtem a szervezetembe. Egy rakoncátlan csepp a pólómra cseppent, kábultan meg is jegyeztem és elkezdtem törölgetni valami hülye vihorászás közepette.
- Zsír a buli!- kiáltotta Austin. Odapillantottam, hogy kihez is beszél.
Új vendégek érkeztek és csapódtak hozzánk, jelen esetben Justin és Chad személyében.
Justin köszönt mindenkinek egyesével, én maradtam legutoljára.
- Ki iszik velem egy kört? Én állom!- emelte magasba Justin a pénztárcáját, mire többen is őrültek módjára a magasba nyújtották a kezüket és istennek nevezték a fiút. Ő megfordult és rám nézett: - Te is kérsz?
Megráztam a fejem. Éreztem, hogy ha még egy pohárkával lebírnék nyelni, akkor káosszá válna a buli.
- Megsértődök- mondta Justin féloldalas mosollyal.
- Jó, de csak eggyel!- mosolyogtam rá- Csak elszaladok a mellékhelyiségbe- rángattam ki Melissát Chad mellől.
Kicsit fura volt sétálni, és mintha szédültem volna.
Badarság. Jól érzem magam! Bírom a bulit!
Kihúztam magam és kikaptam a táskámból egy szájfényt.
- Miért is jöttünk ide?- nézett rám a barátnőm.
- Kicsit sétálnom kellett- mosolyogtam rá- Bocsi.
- Jaj, semmi gond. Kölcsön adod?- nyúlt az eper ízű szájfényemért, amit természetesen odaadtam neki.
- Ha iszok, olyan rondának látom magam a tükörben- meredtem a tükörképemre, ami úgy festett, mint egy karika két fekete pöttyel és egy lehelet vékony vonallal. Egy karika, amit förtelmes szénaboglya vett körbe. Vajon ez a tükör mutatja az igazságot? Élőbe is így látnak az emberek?
- Na ne csináld! Én is mindig erre gondolok, csak nem merem mondani- nevette el magát Mel és visszaadta a kozmetikumot.
Kicsit jobban éreztem magam, így visszamentünk a családias kis helyiségbe.
Ahogy körülnéztem, elfelejtettek megvárni a körrel... Sose baj.
- Zo!- szólított meg valaki a hátam mögött. Ez tuti Justin lesz, ezer közül felismerem a hangját! Mosolyogva megfordultam, ám nem ő volt ott.
Austin megfogta a kezemet és kihúzott a kocsmából.
Eszembe jutott, hogy megfogok fázni, mert nincs rajtam a boleróm, ám meglepetésemre egyáltalán nem fáztam. Sőt!
- Mi a baj?- néztem a fiatalabbik Lockwoodra.
Megrázta a fejét.
- Csak azon tűnődtem... Hogy miért nem bírok uralkodni magamon- mondta megfogta a derekam, teljesen magához húzott és elkezdtünk csókolózni.
Fogalmam sincs, hogy miért, de csók közbe mosolyogtam és baromira örültem! Úgy éreztem, hogy végre megtörténik, aminek meg kell!
És ekkor beugrott Justin arca. Vajon ő is így csókol?
Hirtelen vágy ébredt bennem és elkezdtem beletúrni a hajába, harapdáltam az ajkát meg mit tudom én még, hogy miket csináltam.
Austin kigombolta a farmerom gombját és...
És köszönhetően a sorsnak, megszólalt az a retek telefonja!
Először picit bepöccentem, de ez idő tájt jöttem rá, hogy mit is művelek: kiszolgálom magam a legjobb fiúbarátomnak, ezzel elárulva a barátságunkat.
Ráadásul egy elég forgalmas mellékutca kocsmája előtt, ahol több járókelő is van.
Mint egy cafka.
Austin lerakta a telefonját.
- Hol is tartottunk?- csókolt meg újra.
Mintha kitisztult volna a fejem: olyan furán kezdtem magam érezni a bőrömben. Annyira idegen volt minden: Austin, a fura smárolási technikájával, akiről titokban mindig is álmodoztam, a kocsma, amiből harsány hangok szűrődtek ki, a lámpa, ami felettünk pislákolt.
Eltoltam Austint.
- Jobb lenne, ha visszamennénk- mondta.
- Pontosan ugyanerre gondoltam.
Én mentem elöl, többen végigmértek minket, és gondolatolvasónak se kellett lennem, hogy rájöjjek mi jár a fejükben.
Visszaültem az asztali társaságunkhoz, ami meglehetősen megfogyatkozott.
- Jól vagy?- nézett rám Justin.
Először elmosolyodtam, de aztán rájöttem, hogy kit akarok én becsapni?
- Nem igazán- feleltem.
- Az alkohol kiszivárgásának tünete- ugratott- Szeretnél hazamenni?
- Aha- válaszoltam neki, felkaptam a táskámat és a bolerómat. Elköszöntem mindenkitől, de Austint semerre sem találtam.
Elindultunk gyalog a sötét éjszakába, és most kezdtem is érezni, hogy mennyire lehűlt a levegő.
Karba fontam a kezeimet és lassan eltötyögtünk az élettel teli utcákon.
Eleinte elkezdtem azon agyalni, hogy milyen témákat is tudnék felhozni, hogy elkerüljem a kínos csendet, de erre semmi szükség nem volt. Justinból csak úgy ömlöttek a szavak, én pedig nem győztem levegőt venni a nevetéstől.
- Ne csináld, kérlek ne! Mondd, hogy ezt most találtad ki!- löktem meg enyhén a vállát.
- Komolyan megtörtént!- tette a szívére a kezét- Ez milyen hely?- mutatott a hátam mögé.
Megfordultam és én is szemügyre vettem. Elég régóta lakok itt, ezzel mégse találkoztam eddig.
- Menjünk be- néztem Justinra fülig érő szájjal.
- Felőlem.
Kinyitottam az ajtót és beléptem a sötétes szórakozóhelybe.
Többen köszöntötték Justint, kezet ráztak vele, ám engem senki nem ismert. Én nem voltam menő, vagy népszerű.
Leültem a pulthoz egy bárszékre és vártam, hogy Justin is csatlakozzon.
- Valami ínyencséget kóstolnék- mondta a pult mögött lévő férfinak, aki pár perc múlva 2 poharat tett le elénk. A pohár szája cukrozott volt, s egy szelet citrom volt rányomva.
- Martini- kóstoltam bele- Tökéletes.
Az idő rettenetes sebességgel telik, ha az ember jól érzi magát- mintha megszűnne az időérzékelés. Egymást követték az újabb poharak, minden egyes alkalommal rácsodálkoztunk a cukros szélére, amikor egyszer megcsörrent a telefonom.
- Anya?- az egyik fülemhez a szabad kezemet odaszorítottam, hogy jobban halljam, amit mond.
- Jól vagy? Aggódom.
- Igen, igen, épp most indulunk haza!- hallottam, hogy anya valamit motyog, de semmit nem értettem belőle pontosan- Nem értelek anya, fél óra és otthon vagyok!- kinyomtam a mobilomat, és belesüllyesztettem a zsebembe.
Megittam az utolsó kortyot a pohárkámból és nagy lendülettel felálltam, de elvesztettem az egyensúlyom és már arra eszméltem, hogy borulok. Szerencsére Justin reflexei kiválóan működtek és elkapott.
Ott tartott a karjaiban, és egyenesen a szemembe nézett.
Láttam, ahogy mozognak az ajkai, de nem értettem a szavakat. Egyszerűen elvesztem a szemeibe, és egyre csak arra tudtam gondolni, hogy meg akarom csókolni.
Justin felhúzott, megfogta a derekamat és elindultunk ki a friss levegőre.
- Tudok menni- löktem el magamtól Justint, próbáltam tenni egy lépést, de a lábaim remegtek. Mi a fenéért nem úgy működnek, ahogy én azt akarom?
- Te részeg vagy- jegyezte meg Justin.
Részeg? Valóban az lennék? Én nem akarok részeg lenni! Én tudok normálisan beszélni magamba, egyszerűen ha kinyitom a számat, akkor nem éppen úgy jönnek ki a szavak, mint máskor. És valamiért nem tudok parancsolni a testemnek. Úristen, milyen szánalmasan festhetek!
Justin egész úton szóval tartott, mesélt az első napjáról, amikor találkoztunk, mesélt az iskoláról és mesélt valami UFO-s filmről, amit nemrég látott.
Én csak bólogattam, és leginkább arra próbáltam összpontosítani, hogy a lábaimat egymás után bírjam tenni.
Hirtelen a világ forogni kezdett velem, kiszakítottam a kezei közül magam, megfogtam a hajamat, hogy ne lógjon az arcomba és nem éppen lányhoz méltó dolgot műveltem a gyeppel... Mondhatni, kiadtam magamból a gőzt... Elég szilárd formában...
Justin beszaladt a közelben lévő non-stop boltba, vett egy kis üveges ásványvizet, illetve egy csomag zsebkendőt.
Az egész fejem zúgott, a világ még mindig forgott, és mindenfelett álmos is lettem.
Justin megtörölte az arcomat, kiöblítette velem a számat, egy vizes zsebkendőt nyomott a tarkómra és elindultunk.
- Mindjárt jobb lesz minden!
A Hotelba hallottam a rémült Bernardot, aki teljesen megrémült, amikor engem meglátott. Gondolom eszméletlenül nézhettem ki... És pont így kell látnia Justinnak!
- Majd én felviszem csendben- mondta Justin a portásnak.
Beszálltunk a liftbe, nekidőltem a fiúnak, mert már nem bírtam a saját lábamon tartani magamat.
Mikor kinyílt a liftajtó, Justin felkapott az ölébe, és úgy vitt be a szobámba.
Levette a cipőmet és belefektetett a puha ágyikómba.
- Kell még valami?- nézett rám.
Megráztam a fejem és éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe.
- Mi a baj?- Justin kisimított egy tincset az arcomból, és a fülem mögé rakta.
Felültem az ágyon óvatosan.
- Bocsánat- suttogtam- Én nem akartam... Nem tudtam, hogy így kiüt a...- kiakartam mondani az alkohol nevét, amit fogyasztottunk, de már a puszta említésétől is felfordult a gyomrom- Bocsánat.
Justin elmosolyodott.
- Mindenkivel megesik, semmi baj. Szükséged van még valamire?- állt fel a fiú.
- Elmész?
- Persze.
- Ne hagyj itt!- annyira egyedül érezném magam nélküle. Mi van, ha rosszul leszek és nincs itt senki? Én nem vagyok képes ellátni magam a jelen esetben.
Justin az ajtóra nézett, majd vissza rám.
- Megvárom, amíg elalszol, oké?- ült le a kanapéra.
Úgy éreztem, hogy megkönnyebbülhetek.
- Köszönöm- lehunytam a szemem, kicsit éreztem, hogy az ágyam mozog, de hamar elnyelt az álomvilág. Mire újra kinyitottam a szemem teljesen egyedül voltam.
Felültem, mire a fejem nyilallni kezdett és rettenetesen szomjúság gyötört.
Kikeltem az ágyamból és a fürdőszobába mentem, hogy megnézzem magam a tükörben. Bár ne tettem volna! A hajam förtelemesen festett, a fél arcomra rászáradt fekete szemfesték és könny keveréke terült, az arcom halott sápadt volt, a ruhámon pedig eléggé fura dolgokat láttam...
Kibújtam a tegnapi ruhámból, kihajítottam a szennyes tartóba, és gyorsan lezuhanyoztam.
Miközben mostam a hajam elkezdtem gondolkozni a tegnap estén.
Austinnal csókolóztam! Bár nem volt annyira felemelő, de nem volt rossz se...
Tettem egy kis sampont a kezemre és belekentem a hajamba, majd az ujjbegyemmel elkezdtem belemasszírozni a fejbőrömbe.
Ó, és Justinnal utána elindultunk haza... De találtunk egy új szórakozóhelyet, ahova betértünk és ott rendesen leitatott... Utána hozott haza abba a szörnyű állapotomba...
Belebújtam a köntösömbe, miután végeztem és lementem a konyhába, amikor pont nyílt a lift. Bernard lépett ki belőle.
- Miss Olson!
- Jó reggelt!- mosolyogtam rá.
- Jól érzi magát?
- Ennyire rosszul festettem ki tegnap?- vontam fel a szemöldökömet.
- Ha megbocsájtja, azt kell mondanom, hogy igen. A lábán nem bírt állni!
- Köszönöm az őszinteségedet- Bernard tartott a kezében valamit- Mi az?
- Az úrfi hagyta a portán, hogy reggel adjuk át önnek- nyújtotta felém
- Köszönöm, elmehet- mosolyogtam rá, mire a fiatal portás elindult- Várjon csak! Mikor érkeztünk haza?
- Hajnali fél3, kisasszony.
- Köszönöm- válaszoltam és már fel is viharoztam a szobámba a sárga papírocskával, melyet az előbb adott át Bernard.
Előkerestem a telefonomat, és megnéztem a tegnapi híváslistámat.
Egy bejövő hívás anyától éjfél után 1 perckor...
Az emlékeim szerint egyből elindultunk haza...
De nem gyalogolhattunk 2 és fél órát!
A fejemhez kaptam a kezem.
Úristen, fogalmam sincs, hogy mi történt. Nem akar összeállni a kép. Nem tudok emlékezni. Semmi foszlány. Semmi emlékkép. Űz van mindenhol, amit körülszőtt a zűr.
Kinyitottam a tenyeremet, hogy a picit összegyűrt papírt elolvassam, melyen Justin kézírása volt:

Semmi gond Zo, megőrzöm a titkaidat!                                                                                  

Justin Lockwood

Legszívesebben sírtam volna, hisz úgy éreztem, hogy valaki szórakozik velem.
Vajon mit mesélhettem Justinnak? És ezek szerint nem is csak 1 titkot, hanem többet...
Vajon feltalálták már az idővisszautazó gépet? Utána kellene néznem a neten...

17. fejezet

- A szurikátákról, azaz a négyujjú mangusztákról kevesen tudják, hogy a szó szerinti jelentésük szirti macska. Legnagyobb előfordulási helyük az Oranje folyotól délre található. Testhossza 30 cm, ehhez jön még a 20-24 cm-es farok. Tömege az 1 kilogrammot is elérheti- közölte velem az animal planet szóvivője a televízión keresztül.
Világéletembe rajongtam ezekért a bohókás teremtényekért: annyira tetszett, ahogy két lábra támaszkodnak, kinyújtják a testüket és szétnéznek. Ha állatkertbe megyek, akkor ez soha nem maradhat ki a látottak listájáról.
Felálltam és kinéztem az ablakon, mert hallottam, ahogy a kapu megzörrent. Jól sejtettem: Chloé ért haza valahonnan. Kint már kezdett sötétedni, az égbolt rózsaszín árnyalatot vett fel a nap környékén pirosas árnyalattal.
Reggel szörnyen éreztem magam, nem bírtam suliba menni, így kivettem egy nap szabadságot. Ennyi elvégre nekem is járhat.
5 perc sem telt bele, amikor kicsapódott a szobám ajtaja.
- Hát te meg hol voltál?- jött beljebb a szobám közepe felé az ikertesóm.
Megvontam a vállamat.
- Nem hiszem, hogy bármi magyarázattal is kellene tartoznom neked- feleltem egyszerűen és visszaültem a fotelbe, hogy kényelmesen nézhessem tovább a szurikátákról készült felvételeket.
Ám, ahogy azt sejtettem is, ez a válasz Chloét nemhogy nem elégítette ki- egyenesen feldühítette.
- Azonnal mond el!- állt a TV elé.
Nevetve megcsóváltam a fejem, hisz felettébb mulatságosnak tartottam a jelenetet, amint a húgom úgy próbálja a figyelmemet magára irányítani, hogy eltakarja előlem a készüléket, melyet az előbb néztem. Gondolom azt hiszi, hogy érdekelne a film... Kár, hogy nem tudja, hogy én ezt a részt szinte kívülről fújom. Most fog az a rész jönni, amikor bemutatja az élőhelyüket: a kotorékokat. Tudni illik, ők a nyílt, füves pusztákat kedvelik, ami nem teszi tehetővé ugyebár a ragadozók elöli elbújást, ezért kényszerülnek a föld alá.
- Matt, nem viccelek, tudni akarom az igazságot!
Oldalra billentettem a fejem.
- Az igazságot?- néztem rá komolyan- Érdekes. Azt én is szeretném tudni.
Chloé az égnek emelte a szemét.
- Legszívesebben felpofoználak- bökte ki végül.
- Legszívesebben én is.
- Te miről beszélsz?
- Arról drága Chloé, hogy te se tartozol a legőszintébb ismerőseim közé.
Chloé leült az ágyamra.
- Tudom mit akarsz elérni a célozgatásaiddal, ismerlek már Matt.
Nyugodtabb testtartást akartam tükrözni, ezért kényelmesen a karfára tettem a könyökeimet, és összekulcsoltam az ölemben az ujjaimat.
- Hova szoktál menni reggelenként?- néztem egyenesen a szemébe. Egy kicsit habozott, amiből csak annyit tudtam leszűrni, hogy még ő maga se tudja, hogy helyesen cselekszik e. Mibe keveredhetett már megint bele?
- Most nem ez a lényeg. Te miért nem jelentél meg ma az iskolában?
Felemeltem a kezem, így jelezve, hogy hajlandó vagyok megadni magam és ha lenne fejér zászlóm, azt is lobogtatnám.
Azonban eszem ágában sem volt az igazságot az orrára kötni. Elég ha csak én tudok róla... Ráadásul ő sem őszinte velem. Akkor miért várja el tőlem, hogy én az legyek vele?
- Még mindig magam alatt vagyok Laura miatt- játszottam meg előtte magam- Egyszerűen... Ne is beszéljünk róla, inkább- tettem karba a kezem. Milyen hasznos is volt az a sok Hazudj, ha tudsz c. sorozat nézése! Ettől jobban senki nem mutathatta volna ki, hogy szeretne elzárkózni a világ elől.
Chloé picit némán meredt maga elé, kereste a megfelelő szavakat. Ó, ugyan, nem azért jött zavarba, mert a barátnős témához értünk! Egyszerűen csak nem erre számított... Ő valami szaftos, ropogós dolgot keresett, erre egy epres vattacukros, mogyoróvajas problémába csöppent.
- Tudom, hogy még sose mondtam ilyet, de Laura volt eddig a legjobb dolog az életedben, és te elcseszted. Szerintem még mindig érez irántad valamit- kihallottam a lány hangja mögött megbújó titokzatosságot. Szóval ő már megint többről tud, mint én... Biztosan ő is találkozgat Christopherrel...
- Azt mondod, hogy akit egyszer szerettél, azt már soha nem fogod tudni nem szeretni?- néztem rá. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy csőbe akarom őt húzni. Annyira naiv volt világ életében!
Chloé pici mosolyra húzta a száját, talán el is pirult és úgy felelte:- Nincs valami sok tapasztalatom, de szerintem nem lehet elfelejteni. Ha rá gondolsz eszedbe jutnak a régi érzések, amiket akkor éreztél, és ez melegséggel tölt el- magyarázta. Nyilvánvaló: bármennyire is próbálja tagadni, ő még mindig érez valamit Christopherrel kapcsolatban. Mi van, ha ez a szőke hercegnek is feltűnt, és zsinóron rángatja az én húgomat? Mi van, ha már rég átlátott a szitán, és tudja, hogy Laura is csak egy amolyan beépített emberem, akit elterelés céljával küldtem oda? Mi van, ha bántani fogja Laurát?
Az ördöggel játszok...
- Köszi, sokat segítettél- mondtam neki végül, amikor már kezdett túl nyálassá és romantikussá válni a monológja- Remélem megérted, ha most egyedül szeretnék maradni- néztem rá.
- Persze, nekem van úgyis egy kis elintéznivaló dolgom- kacsintott rám.
Néha azt kívánom, hogy bárcsak ne tudnék olvasni a jelekből! Annyira idegesítő tud lenni, hogy szinte állandó jelleggel tudom, hogy mi lesz a következő lépés (ebben az esetben Chloé Laurához fog menni, hogy beszéljen a fejével, mert annyira belelkesült azon, hogy azt hiszi segített nekem...).
Felkaptam az ágyam végének támasztott gitárt és elkezdtem pengetni.
Talán a zene, talán a gondolataim, talán mindkettő közreműködésével elveszítettem az időérzékemet és csak akkor eszméltem rá erre, amikor kezdett gyanússá válni a sötétebb árnyalat a szobámban, illetve amikor megnéztem a telefonom kijelzőjét.
Gyorsan elmentem lezuhanyozni, magam köré tekertem egy törölközőt és visszasétáltam a szobámba.
A csupasz bőrömön a szőrszálaim jelezték, hogy mennyire lehűlt a szobám a nyitott ablakom miatt, így első dolgom az volt, hogy bezárjam.
Mikor megfordultam, egy lány ült az ágyamon.
- Laura?- lepődtem meg. Behúztam a sötétítőt az összes ablakon és bezártam kulcsra az ajtómat.
A barátnőm szőke hajában imitt-amott egy-egy levéldarabot véltem felfedezni, amiből csak arra következtethettem, hogy felmászott a ház falán, majd beesett az ablakomon.
Hirtelen rettenetes vágy fogott el iránta- egyszerűen magamnak akartam. Annyi áldozatot hozott meg érte, és én annyira szeretem érte.
- Aggódtam érted. Nem voltál iskolában, ma átjött Chloé és elmondta, hogy mennyire magad alatt vagy a szakításunk miatt- nézett rám- Mi az igazi ok, amiért nem jöttél?
Megfogtam a kezét, majd közelebb hajoltam az arcához, hogy adhassak egy puszit a szájára, de ő meghátrált.
- Engem nem csaphatsz be- jelentette ki és kirángatta a kezeit az enyém közül, majd felállt és az íróasztalomhoz lépett. Kihúzta a fiókot és egy fiolát emelt a magasba.
- Becsaptál Matt- dobta oda nekem. A benne lévő pirulák csak úgy zörögtek a repülés közepette.
- Nem akartam, hogy ez is közrejátszon... Nem olyan fontos.
- Mióta tudod?- tette karba a kezeit Laura - És mikor akartad közölni?
Megvontam a vállamat.
- Körülbelül 3 hónapja, a sítábor előtt derült ki valahogy. Nem akartam, hogy másként kezeljenek... És nem akartam senkinek elmondani.
Laura égnek emelte a tekintetét, majd leült az ágyamra.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen?!
- Psszt, csendesen, még meghallják!- szóltam rá.
- Nem érdekel, Matt! Az egészséged a tét, és nekik is tudniuk kell! A családod!
Lehunytam a szemem. Laura ezt nem értheti. Ő még sose tapasztalta ezt (szerencsére!). Nem értheti, engem sem érthet meg, semmit nem tud semmiről.
Rápillantottam a lányra, aki épp a kezével végzett egy gyors mozdulatot a szeménél. Szóval sír, és próbálja leplezni.
Pontosan ezért nem mondtam el senkinek. Nem akartam se a középpontban lenni, illetve nem akartam azt sem, hogy a betegségem miatt foglalkozzanak velem.
- Arra nem gondoltál, hogy mi van, ha az iskolában leszel rosszul? Senki nem tudna rólad semmit, és nem megfelelő kezelést kapnál, amibe akár bele is halhatnál!
Odaléptem a fotelbe lehajított farmeromba és kivettem a zsebéből egy kis kártyát, majd odaadtam Laurának.
- Éppen ezért kell ezt mindig magamnál hordani- mosolyogtam rá.
Laura lehajította az ágyra a kártyát és teljes erejéből megölelt.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó érzés megosztani valakivel a legbelsőbb titkomat. Rájöttem, hogy jó dolog bízni az emberekben, és talán valóban egy kicsit túloztam... Ostoba voltam...
Újra próbálkoztam a csókkal- szerencsére most nem utasított el.
Órákat beszélgettünk a sötétben, enyelegtünk, és tisztáztuk a dolgokat közöttünk.
- Annyira hiányzol!- suttogta felém az ágyban fekve.
- Te is nekem.
- Meddig fogjuk még ezt játszani?- nézett rám, miközben magára húzta a takarót.
- Egyre közelebb kerülünk a megoldáshoz- picit feltápászkodtam a fekvő helyzetemből és adtam egy puszit Laura gondolatokkal és ötletekkel teli homlokára.
Megkerestem a takaró alatt a kezét és összekulcsoltam az enyémmel. Igazából baromi kényelmetlen volt, de tudatni akartam vele, hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen számomra.
- Christopher puszta jelenléte felkavarja a gyomromat. Minden egyes találkozásunkkor azért imádkozok, hogy a gyomrom tartalma ne kerüljön a ruhájára- mondta Laura. Megcsókoltam még egyszer.
- Annyival tartozok neked!- suttogtam.
Az este akkor lett volna a legszebb, ha Laura ott aludhatott volna minimum. De alapból beárnyékolta az, hogy az ablakomon kellett távoznia, hogy haza tudjon menni. Teljesen szégyenteljes dolog! Nem a fiúnak kellene beosonnia az éjszaka folyamán a szíve hölgyéhez, és meglepnie?
Viszont ez annyira Laurára vall... Ha szeretne megtudni valamit, akkor bármire képes.
Elmosolyodtam a sötétben, visszafeküdtem az ágyamba és mély álomba merültem.
Másnap reggel az ajtóm felől jövő dübörgésre lettem figyelmes.
- Matt! Ébresztő, el fogsz késni! Matt!- kilincsnyomogatás- Mi a fenéért van bezárva ez az ajtó?- valaki belerúgott az említett tárgy aljába- MATT!
- Fent vagyok apa!- kiáltottam és a fejemre húztam a párnámat.
- Nyisd ki most azonnal az ajtót!
Hihetetlen, hogy apa mostanában mennyire megváltozott: hangulatingadozásait lehetetlen nyomon követni, mindig csak reménykedek, hogy éppen jó passzban csípem el (ha találkozom vele, merthogy ez is igen ritka: mostanság előnyben részesíti az egyedüllétet és feltűnően sok időt tölt a háztól távol). Kicsit rejtélyesnek tűnt nekem, na de ebbe a családba a normális lenne a fura...
Nagynehezen erőt vettem magamon, kitápászkodtam az ágyból, odacsoszogtam az ajtóhoz és elfordítottam a zárban a kulcsot.
- Hol van Chloé?- nézett rám azokkal a hatalmas véraláfutásos szemeivel.
Végigmértem: meglehetősen sok súlyt adott le az utóbbi 3-4 hónapban. Fogyózik? És ez a ruha... Ebből áradna ez a szokatlan és kellemetlen szag?
- Már elment az iskolába. Miért?
Apa megrázta a fejét.
- Kaptam egy levelet az iskolából, hogy be kell a héten mennem az igazgatóhoz. Mit művelt már?
Megvontam a vállam.
- Hogy őszinte legyek, én sem tudok semmiről- belebújtam az ajtóm előtt a papucsba, apa sarkon fordult és a dolgozószoba felé vette az irányt- Apa, neked is süssek reggelire tojást?- néztem utána.
- Dehogyis, dehogyis- ismételte és becsapta maga mögött az egyik kezével az ajtót, a másikkal pedig a zsebéből kivett valamit, ami megcsillant abban a kis fényben, ami beszűrődött a helyiségbe. Sajnos az ajtó túl gyorsan záródott be, így nem tudtam alaposabban szemügyre venni.
Miután megreggeliztem és rendbe szedtem magam beültem a kocsiba és elindultam az iskolába.
Az úton egy hullámos barna hajú lányra lettem figyelmes.
Lehúzódtam egy kicsit jobbra, hogy közelebb kerüljek a lányhoz és lehúztam az ablakot.
- Elvigyelek?
A lány meglepődötten megfordult, majd miután rájött, hogy csak én vagyok, széles mosolyra húzta a száját, és már nyúlt is a kilincsért.
- Még szép- vágódott be mellém az anyósülésre. Kivette a füléből a fülhallgatót és belenyomta bőrkabátja zsebébe.
- Mi újság, Melissa?- kérdeztem tőle, miközben kettesbe tettem a kocsit.
Melissa picit hallgatott, összeszedte a gondolatait.
- Tök ideges vagyok, Matt... Gondolom tudod, hogy Erikkel főszereplő párok vagyunk. Hogy lehet az élet ennyire igazságtalan? A sors ki akar cseszni velem.
Hirtelen nevetés tört rám, ami prüszkölésszerűen tört ki belőlem.
- Mi az?- nézett rám Mel.
- Sors? Élet? Ha ezek alatt Erik Logant érted, akkor már minden világos.
- Ezt úgy érted, hogy... Hogy minden mögött Erik áll?- nézett rám a hatalmas szemeivel, amit szemhéjtussal a felső szemhéján még jobban kiemelt.
Bólintottam.
- Na és ez még csak az egyik problémám...- mondta Melissa- A másik a drámasuli.
- Drámasuli?- néztem rá egy pillanatig, majd újra az utat fürkésztem.
A lány picit megigazította magán a biztonsági övet, feljebb ült, és a felsőjét kezdte el piszkálni.
- Jelentkeztem... Ez egy nagyon komoly iskola... A legtehetségesebbek kerülnek be nyáron 1 hónapra, és hírességek tanítják őket. Szerinted őrültség?
- Nem, egyáltalán nem az! A lehetőségeket mindig meg kell ragadni! Hol találtál rá?
- A neten...
- Nem átverés?
- Jajj, dehogy is! Nyugi, utánakerestem.
- Okés. És ebbe mi a probléma? Szerintem ez nagyon jól hangzik.
Melissa vett egy hatalmas levegőt.
- Valóban jól hangzik... De anya biztos, hogy nem fog elengedni. Ráadásul senkit sem ismernék ott... De ez lendíthetne a jövőmön... Olyan jól mutatna a jelentkezési lapomon!- meredt ki az ablakon- Tényleg, te hova adod be a jelentkezésedet?
Hirtelen kiszáradt a szám. Ha tudná Melissa, hogy mennyire kényes témára tapintott rá...
Jövő...
Ki gondolkozik ilyeneken?
Ha régebben tette volna fel ezt a kérdést, tuti, hogy a DCU-t mondanám, de most... Fogalmam sincs, hogy mit kellene választanom, vagy hova kellene beadnom a jelentkezést... Addig még annyi minden történhet.
- Még nem tudom.
- De hát már jövő héten főiskolás hetek lesznek.
- Micsoda lesz?
- Főiskolás hét. Az iskola tart egy bálszerű rendezvényt, amikor a végzősök ízelítőt kaphatnak a főiskolákból, professzorok és dékánok jönnek, hogy társalogjanak velünk, jegyzetelnek maguknak a viselkedésünkről meg minden egyéb dolgunkról.
- Nyalisok hete- motyogtam magam elé.
- Mit mondtál?- nézett rám Mel.
- Nyalisok hete- mondtam neki artikuláltabban, mire ő kacarászásban tört ki.
Szóval az élet ebben a korban mindenkinek a főiskola körül forog... Kivéve nekem... Mit meg nem adnék egy tipikus, unalmas, ugyanakkor szeretetteljes életért!

16. fejezet

A kint uralkodó kellemesen meleg levegő ellenére én bent a házban magamra húztam a takarót, mert úgy éreztem, ha nem teszem meg, akkor a végtagjaim felmondják a szolgálatot.
Kicsit ellentétes hatást fejtett ki, hogy a szemembe süt a nap, mégis nyakig be vagyok bugyolálva a paplannal.
Körül néztem a szobán, ami igazából 2 nagy szoba volt, középen egy boltozatos átjáróval elválasztva. Amelyik felében most vagyok, ott találhatóak az ágyak, azzal szemben egy tükrös szekrény és egy tévé, a másik helyiségben pedig a számítógépasztal, egy szekrénysor és egy heverő foglal helyet.
Megragadtam a szürke távirányítót és feljebb vettem a hangerőt.
- Szinte már érzem az ízét!- mondta Patrik, a rózsaszín tengeri csillag, majd megnyalt egy Spongyabob szerű nyalókát. Milliószor láttam már ezt a részt: Spongyabob megdobta egy szem mogyoróval a híres osztrigát, mire ő  szíveket összetörő zokogásba kezdett. Spongyabob végig azt hiszi, hogy a nyamvadt mogyoró az oka az osztriga viselkedésének, ám a végén kiderül, hogy Rák Úr a ludas, amiért elvette a picinyét.
- Már megint ezt a részt nézed?- jött be az öcsém a szobába, miközben kibújt a pólójából és a szekrényből elő vett egy másikat.
Érdekes, hogy ebbe a hatalmas házban ott áll magányosan egy üres szoba, mi mégis együtt élünk... Néha idegesítő, ám ha jobban belegondolok biztos hiányozna.
Mi jó testvérek vagyunk, ezt nyugodtan kijelenthetem. Egyetlen egy komolyabb konfliktusunk támadt néhány évvel ezelőtt, de azt is megoldottuk nagy nehezen.
- Akkor elvihetjük a hatóságra és...- figyeltem fel Tunyacsáp szavaira, aki a mesében egy kis gonosz, magának való tintahal szerepében tűnt fel, aki Spongyabon szomszédja.
Hihetetlen, hogy én még mindig imádom a meséket. Ezeken lehet a legjobban aludni, és mintha kizárnák a külvilágot.
- Ma mész dolgozni?- huppant le a mellettem lévő ágyra (merthogy a kis helyből adódóan a két 1 személyes ágy egymás mellé van tolva).
- Délutánra vagyok beosztva, ha jól emlékszem- feleltem egyszerűen, majd adtam még egy kis hangerőt a tévére, mert ha Austin elkezd pofázni, akkor biztos, hogy a legviccesebb részről maradok le.
- Van cigid?- kérdezte.
- A konyhában, ja.
- Nem tudod, Zoey is be lesz ma osztva?
Majdnem elmosolyodtam, hisz tisztában voltam az Austin kérdésében megrejlő féltékenységgel.
Megvontam a vállam közömbösen, bár ha az emlékem nem csal, akkor vele vagyok a soros délután...
- Majd benézek a Beth'-be.
- Te tudod.
Austin felállt, elindult, majd megtámaszkodott az íves átjárónál és viszafordult.
- Mit gondolsz Zoeyról?- kérdezte.
Komolyan mondom, ha egyszer az életben lehetne egy olyan lehetőségem, hogy leállíthatnám az időt és kivetülne a jelen - akkor biztos, hogy most vettem volna igénybe.
Hogy miért? Mert kellett volna idő a bennem összegyűlő nevetés felszínre juttatására, és ez csak úgy történhetett volna meg, ha Austin nem hallaná, egyszerűen nem szerezne tudomást róla.
Ám, mint köztudott, én nem rendelkezem ilyen speciális erővel, vagy képességgel (mindenki úgy nevezi, ahogy akarja, engem ugyan nem izgat), ezért csak egy széles mosolyt engedtem meg magamnak.
- Nem köntörfalazol, az már tuti- mondtam neki.
- Justin, csak válaszolj.
- Ki szeretné tudni?- vontam fel a szemöldökömet, habár meglehet, hogy tisztában voltam a válasszal: természetesen nem Zoey. Biztos felmerült már a leányzóban is ez a gondolat, de ő attól félénkebb, hogy megkérje Austint, hogy tegye fel nekem ezt a kérdést.
- Zoey... Na meg én is.
- Tetszik neked?- kérdeztem vissza és lenémítottam a tévét. Ez ezerszer izgalmasabb esemény lesz, mint a Spongyabob.
- Zo? Öhm... Hát... Csinos... Aranyos... Na de itt az a kérdés, hogy te mit gondolsz róla?- húzta idétlen vigyorra a száját az öcsém. Mindig ezt csinálja, ha zavarban van. Nos igen... A sok együtt leélt év megtanított arra, hogy felismerjem minden rezdülését, minden mozdulatát... Tudom mikor hazudik, mikor mond igazat, mikor lódít, mikor van zavarban, mikor ideges, mikor mérges, mikor boldog, na és a többit.
- Szerintem nagyon segítőkész és kedves. Aranyos, ahogy azt te is mondtad- feleltem közömbösen.
Austin kielégítőnek találta a választ és elhúzta a csíkot, mire én feltettem újra magamban a kérdését: Mit gondolok Zoeyról?
Egyből kirajzolódott előttem az arca, ahogy rám mosolyog, ahogy a turmix tartalma az ügyetlenkedése miatt az arcán landol, ahogy orra bukik a saját lábában, ahogy az egyik tincsét folyamatosan dobálja(vagy éppen fújja) hátra fele és ahogy nagy odakoncentrálással figyel rám, miközben beszélek neki.
Tiszta sor, hogy én tetszek neki. Sokat beszéltünk a neten, de azután megismerte Austint, és ő lett a legjobb fiúbarátja. Nem éppen örültem neki... Nem azt mondom, hogy bárcsak az én csajom lenne, de ne legyen Austiné se. Zo ezerszer jobbat érdemel tőlünk.
Én egy csalódásom óta nem igazán szeretnék járni senkivel, és nem is akarom lekötni magam. Fiatal vagyok, ez a buli kora, nem egy komoly kapcsolaté.
Bár néha eljátszom a gondolattal... Azért jó lenne, ha néha tartoznék valakihez... Vagy éppen odabújhatnék...
Á, hülyeség. Ez a nyámnyila alakoknak valók, nem nekem.
Továbbá, ismerem Austint. Túl gyerekes még sok mindenben a felfogása. És még nem tudja, de Ő sem áll készen egy kapcsolatra.
Aj, most eszembe jutott, hogy szinte Austin csaklizta el előlem Zo-t. Mióta Austinnal van jóba, azóta egyszer sem ír rám interneten, és a kávézóba is kevesebbet beszélgetünk (bár ha hozzá szólok, ő mindig elpirul, és egy értelmes mondatot se képes összeállítani, hogy válaszolni tudjon...). De Austinnak is jár egy kis boldogság, nem? Ennyit engedhetek... Amíg nem kéri ki a véleményemet, hogy mit kellene lépnie Zoeyval, addig semmi gond nincs...
Vajon csókolóztak már?
Sőt van jobb kérdésem... Vajon lefeküdtek már egymással?
Vajon Austin ezeket meg fogja osztani velem? -töprengtem el.
Elvégre mi megosztjuk egymással a lányokkal kapcsolatos dolgainkat is. Vagy most ez másképp fog alakulni, mert egy közös ismerősünkről van szó? (bár volt már ilyenre alkalom, de azt nem szeretném részletezni!)
- Justin, van szennyesed?- jött be anya a szobába.
- A-a.
- Min gondolkozol olyan elmélyülten?- kérdezte tőlem, miközben a földről szedegette fel a fél pár zoknikat és a szanaszét hagyott ruhadarabokat.
- Az élet fontos problémáin, természetesen.
- Justin, ma délután le kellene nyírni a füvet.
- Dolgozom.
- Majd szólok Austinnak akkor...- már nyúlt a kilincs felé, láttam rajta, hogy valamin nagyon agyal- Te jól vagy?- kérdezte végül.
Ránéztem.
- Mert?
- Szótlan vagy.
Megvontam a vállam.
- Csak fáradt vagyok- feleltem.
- Pihenjél kicsit. Rakok pénzt a pultra, menj majd el vegyél cigit, meg lehet tankolni is kell a kocsiba.
- Oké anya- ahogy kiment, a szemem úgy csukódott le és vesztem bele a gondolataimba. A következő kép az volt, amint az éjjeliszekrényemet tapogatom a mobiltelefonom után kutakodva. Aj, ez a fránya ébresztő!
Gyorsan összekaptam magam, lezuhanyoztam, felvettem egy farmert meg egy pólót, a pultról elvettem a pénzt, amit anya odakészített és már húztam is a dolgozómba.
Vasárnap délután nem szokott nagy forgalom lenni, inkább csak a tehetősebbek ülnek be egy-egy kávéra.
Mikor bementem és elhúztam azt az idegesítő gyöngyfüggönyt az ajtóból, egyből megpillantottam Zoeyt, ahogy veszi fel a négyes asztalnál a rendelést. A haja fel volt kötve lófarokba, így jobban kihangsúlyozta arca lágyságát, illetve a kiemelkedő egzotikus járomcsontjait.
Hátul magamra kötöttem a zöld kötényt, beírtam magam a munkanaplóba és már be is álltam a pult mögé, hogy felváltsam az előttem dolgozó lányt.
- Nincsenek sokan- jegyeztem meg Zoeynak, amikor közelebb ért hozzám.
- Szerencsére...- felelte szégyenlősen.
- Tudod már, hogy miért veszett össze Laura és Melissa anyukája?- néztem rá.
Zoey megrázta a fejét, a haja csak úgy szállt utána kecsesen.
- Nagyon meleg van- emeltem meg a pólómat a kötény alatt.
- A légkondit nem szokták még ilyenkor bekapcsolni- magyarázta, majd kiszedett egy tálcára 2 hatalmas vanília öntetű fánkot.
- Kell valamit segíteni?- kérdeztem tőle.
- Jaj, dehogyis- nézett rám mosolyogva. Láttam rajta, hogy töpreng valamin, de nem mertem rákérdezni. Végül fél óra múlva már magától mondta el a problémáit nekem, hisz alig volt kit kiszolgálni és rá voltunk kényszerülve arra, hogy beszélgessünk.
- Kibékültetek Austinnal?
- Fogjuk rá...- ekkor eszembe jutott a 2 nappal ezelőtti jelenet, amikor kiviharzott a kávézóból, mert nem adtam neki elegendő információt:- Na és te már nem haragszol rám?
Zoey a kérdésemre felvonta a szemöldökét. Teljesen megleptem.
- Haragudni? Jaj, nem, nem haragszom!- igazította meg a kötényét- Bocsánat, én nem akartam, hogy azt hidd... Csak össze voltam zavarodva, de.. Ó, Justin, bocsánat- mondta.
Hogy lehet valaki ennyire kedves és figyelmes? Annyira ártatlan, annyira szeretetre méltó... Ú, miket beszélek, te jó ég!
- Semmi gond. Én sajnálom, hogy nem mondhatok többet.
Ekkor csengőszó jelezte, hogy új vendég érkezett a Beth'-be.
Austin Lockwood.
Amikor meglátta, hogy Zoey velem beszélget, egy kicsit megtorpant, de utána hatalmas jókedvvel sétált a pulthoz, majd leült egy székre, pont Zo-val szemben.
- Mizujs, kiccs?- kérdezte a lánytól.
- Unalom- felelte- Láthatod, alig van vendég.
Austin körülnézett. A tekintete rajtam hosszabban pihent meg, de utánam újra Zoeyhoz fordult.
- Anyuddal minden rendben?
Zoey a pult alatt ökölbe szorította a kezét.
- Persze. Felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá.
- Hisz ez nagyszerű!
- Aj, dehogy az. Ha odaköltöznék is, csak Brian miatt tenném.
- Mikor beszéltél vele?
- Valamelyik nap betévedt a kávézóba, és megkért, hogy töltsek vele el egy kis időt és beszélgessünk.
- Szerinted tényleg megváltozott?
- Fogalmam sincs, hogy minek higgyek... A viselkedése egészen normális, és olyan... kedves.
- Akkor minden oké.
- Ha esetleg úgy van, hogy költözök, akkor segítenél cipekedni?
- Még szép!
Ekkor Zoey felém fordult. Én a beszélgetésük alatt végig a kávéfőző szétszerelésével babráltam, hogy tudjam rendesen kitakarítani. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy hallgatózok.
- És te segítenél?- kérdezte tőlem az éjfekete csillogó szemeivel.
- Én?- szólaltam meg, és annyira zavarba jöttem, hogy valami becsípte az ujjam a masinában, de persze nem akartam hangot adni a fájdalmamnak- Hát hogy a viharba ne! Mikor lesz szükséged rám?
Zoey megvonta a vállát, amitől olyan meseszerűnek tűnt. Kis védtelen, törékeny leányzónak.
- Majd ha szólsz, akkor értesítem őt is- mondta végül Austin emelt hangsúllyal.
- Lehet, hogy munka után kellene túlesnem rajta- gondolkozott el Zoey.
- Én ráérek- halásztam ki a kezem a kávéfőzőből.
Zo közelebb jött hozzám, megfogta a kezem és közel emelte az arcához.
- Hisz te vérzel!- vizsgálta meg.
És valóban. A mutatóujjam tetején, azaz az ujjbegyemen egy apró élénkpiros pötty egyre nagyobb és teltebb lett.
- Tedd hideg víz alá, én meg hozom a fertőtlenítőt- adta ki az utasítást a lány.
Ekkor megszólalt Austin: - Ugyan már, az csak egy kis seb, nyald meg Justin,  és már jó is lesz.
- Arra nem gondolsz, hogy mi van akkor, ha valami rozsdás tartozék okozta? Elég régi az a kávéfőző, sose lehet tudni, fő a biztonság- okoskodott Zoey. Igazából nem zavart, hogy törődik velem, sőt, titokban talán még tetszett is a dolog...
Pontosan minden úgy történt, ahogy Zo javasolta: először hideg víz alatt leöblítettem az apró mosdóban az ujjamat, aztán megérkezett Zoey a fertőtlenítő szerével, egy gézlappal és egy sebtapasszal. Kénytelenk voltunk szinte egymáshoz simulni a fürdőszobában, hogy Zoey tudja ellátni a harci sérülésemet (annyi eszünk nem volt, hogy kimenjünk a folyosóra).
- Kész is- engedte el a kezemet.
- Köszönöm- mosolyogtam rá, mint egy tejbetök.
Visszamentünk a kávézó részlegébe, ahol Austin idegesen kopácsolt az ujjaival a pulton.
- Hol a panaszkönyv? Fél órája várok a kólámra!- trillázta.
Zoey odahúzott vele szembe egy széket és leült rá.
- Ha-ha, csak kibírsz 5 percet nélkülünk!- mondta neki a lány.
Austin megint végigmért.
- Nagy nehezen. Miért nem mehettem be hátra veletek?
- Mert a szabályzat tiltja, hogy dolgozókon kívül más belépjen oda.
- Ahha... Értem. Justin, dobj már meg azzal a kólával!- szólt hozzám. Nekem ez úgy festett, mintha érzékeltetni szeretné, hogy jelenleg nem vagyunk egyenlő szinten, mintha ő felettem lenne... Kit érdekel?
Odamentem a hűtőhöz, kivettem egy 2 dl-es kólát, lecsaptam a tetejéről a kupakot és elé tettem.
Austin belenyúlt a zsebébe és kivette a pénztárcáját, majd kihalászott belőle egy tízest. Elvettem tőle, beütöttem a gépbe és visszaadtam az őt megillető visszajárót.
Eközben Zoey elment telefonálni az anyukájával.
- 10 perc és zárás- jött vissza boldogan. Ezért imádtuk a vasárnapot: rövidebb volt a nyitva tartás.
Elkezdtem lezárni a kasszát, míg Zo felmosott és letörölgette azt a pár asztalt, ahol ültek.
Az öltözőben lekaptam magamról a pólómat és befújtam magam izzadásgátlóval, amikor Zoey tipegett be.
- Juj, bocsi- fordult el tőlem kipirult arccal. Felvettem a pólómat, bevágtam a szekrényembe az sprayt.
- Ugyan már- mondtam neki, mire ő újra felém fordult és kinyújtotta a kezét.
- Te vagy a soros, hogy leadd a medvének- kitartottam a kezemet, amibe kecsesen beleejtette a kulcsot, melyet az előbb még markolt.
Bólintottam egyet.
- Kint megvárunk- mosolygott rám.
Bezártam kulcsra a szekrényemet, szétnéztem, hogy nem e felejtettem elől valamit és csak ezután indultam el a főnök irodája felé.
Bekopogtam, majd egy erős Igen! után benyitottam.
- Jó estét, csak leszeretném adni a bejárati kulcsot- mentem oda a főnök íróasztalához.
- Minden rendben ment?- kérdezte az íróasztala mögül.
- Természetesen.
- Zoeyval mindig jó párt alkottok, ez kétségtelen- dicsérte meg a munkánkat, majd buzgón jegyzetelt valamit az előtte lévő papírra. Ismét felpillantott rám:- Szeretnél még valamit közölni?- nézett rám.
- Ja, ööö... Nem... Köszönöm... Viszlát!- és már csapódott is utánam az ajtó.
Kint a kocsinál már várt rám Zo és Austin. Megnyomtam egy gombot a kocsikulcson, mire az autó jelzője narancssárgán villogott kettőt, plusz valami visító hangot hallatott.
Beültem a vezető ülésre, Austin az anyósülésre, Zo pedig hátulra.
Megigazítottam a visszapillantó tükröt - hogy néha ráleshessek a lányra is- majd beindítottam az én kis picikémet... Azaz a miénket, hisz a családi, de ez már részletkérdés...
Zoey az út alatt végig jelezte, hogy mikor kell lekanyarodni, és merre kell haladni, és eléggé meglepődtem, amikor egy lepukkant ház előtt parkoltam le. A fala omladozott, a kerítésen a festék lepattogzott (minden színben játszott: barnába, zöldbe, fehérbe), az ablakok kereteit pedig az idő eléggé megviselte. Nem túlzok, ha azt merem állítani, hogy ezt a házat csupán a lélek tartotta.
Zoey megkínált minket limonádéval, és annyira megkívántam az italt, hogy egy pohárral elfogadtam.
Csak néhány dobozt kellett a kocsiba cipelni, és már indulhattunk is a következő állomásra.
Ez nem egy ház volt, ahogy én azt elképzeltem, hanem egy hotel. Ahogy kivettem Zo szavaiból, az anyukája nem lehet valami szegény, de ezt azért nem gondoltam volna. Egy hotel nem hiszem, hogy annyira kényelmes lehet, mint mondjuk egy saját ház.
Beléptünk a hatalmas épületbe, ahol egy túlbuzgó zöldfülű recepciós fogadott minket fülig érő mosollyal:- Miss Olson! Az édesanyja szólt, hogy jön, fáradjanak kérem a liftbe, a poggyászokat pedig majd később felszállítattom.
- Nem lehetne most?- kérdezte tőle Zoey.
- De, persze, azonnal hozom is a poggyászszállító készülélekemet- nevetett ránk, majd elviharzott, és pár perc múlva egy talicskára emlékeztető vacakkal gurult vissza, amire felpakoltuk azt a kevés dobozt és pár zacskót, amit hoztunk.
Ezután beszálltunk a liftbe, ahol könnyed komolyzene szólt- amit a recepciós jókedvűen dúdolt mellettünk- majd megláttam, hogy miért is kedveli Zoey édesanyja annyira ezt a helyet.
Én a szálloda szóból egy szobás helyiségre asszociáltam, ám itt teljesen más volt a helyzet: a lift ahogy kinyílt, mi már a lakosztályban voltunk- egy helyes kis nappaliban tele virágokkal és bohókás díszekkel. Itt egy pult választotta el a konyhát és az ebédlőt. Volt egy lépcső a nappali tövébe, ami egy következő szintre vezetett (mi ezen caplattunk fel), és lepakoltuk Zo cuccait a szobájában, ahol zöld és sötétbarna színek árasztották el a bútorokat.
A szorgos kis inas, azaz Bernard (ahogy az később kiderült), megkérdezte, hogy szükségünk van e még a szolgálataira, vagy távozhat e. Természetesen engedtük, hogy elmenjen.
- Köszönöm a segítséget fiúk!- nézett ránk Zoey.
- Ó, igazán nem tesz semmit- válaszoltam neki.
- Dehogynem!- szólalt meg az ajtóban egy idősebb női hang- Mindig is tisztelni fogom, akik segítenek a lányomnak. Tudjátok mit? Menjetek el pizzázni, én állom!- jött közelebb mosolyogva a kifinomult nő.
- Köszönjük Mrs. Olson, de már későre jár, és eléggé fáradtak vagyunk!
- Ezek a fránya kifogások- nevetett fel- Na jó, nem bánom, de be kell pótolnotok, ez egy egyszeri ajánlat.
- Értettük.
- Zo, mi most megyünk, innen már te is boldogulsz!- mondta Austin. Zoey bólintott.
- Nagyon köszönök tényleg mindent az adósotok vagyok!
Austinnal elindultunk azon az útvonalon vissza, ahol jöttünk. Megakartam kérdezni, hogy mennyi lehet az idő, de nem akartam beszélgetést kezdeményezni vele, inkább belenyúltam a zsebembe és kiakartam venni a telefonomat, hogy megnézzem. Ám, nem volt benne! Úgy voltam vele, hogy biztos a kocsiban felejtettem, de amikor kinyitottam a kocsit ott sem volt.
- Most én vezetek- mondta Austin. Odapasszoltam neki a kulcsot.
- Hú, fent hagytam a telóm, mindjárt jövök- mondtam, becsaptam a kocsiajtót és rohantam is vissza a hotelba.
- Hova szaladsz?- nézett rám felvont szemöldökkel Bernard.
- A telefonom fent hagytam.
- Okés!
Izzadó tenyérrel és remegő lábakkal álltam a liftben, bár magam sem értettem, hogy mi véget: izgulok azért, mert visszakapom a mobilomat? Nevetséges!
Egy pittyenéssel kitárult előttem a liftajtó, szét se néztem, hogy szabad e a terep, vagy sem, így  szabály szerűen beleszaladtam valakibe, akinek világosbarnás haja volt.
- Zo, bocsi!- nyúltam a lány után, akit sikerült kibillentenem az egyensúlyából- Jól vagy?
- Azt hiszem... Én csak ezt akartam utánad vinni, és nem gondoltam volna, hogy van valaki a liftben- mosolygott rám édesen, miközben kinyújtotta a karját felém, hogy odaadja nekem az ütközésünk tárgyát: a mobiltelefonomat.
- Ravasz kis jószág- húztam fél oldalas mosolyra a számat, miközben feltartottam- Állandóan eltűnik. Köszi- mondtam végül.
- Nincs mit, inkább én köszönném meg megint, hogy segítettél.
- Ugyan már, szóra sem érdemes!- húztam ki magam. Hirtelen mögöttem a lift ajtó elkezdett becsukódni, gyorsan odatettem a lábam, hogy ne záródjon be.
- Hívják a liftet, megyek is. Szia!- köszöntem el a lánytól és visszahátráltam a liftbe, megnyomtam a földszint gombot és a kocsiig menő úton végig azon gondolkoztam, hogy hogy ejthettem ki az ajkaimon olyan mondatot, hogy: Ravasz kis jószág- ez kicsit se volt se vicces, se aranyos, se semmilyen... Ja de, tudom is mi volt: ez pontosan gáz volt és abból is a legrosszabb fajta. Zoey biztosan hülyének néz ezek után...

15. fejezet

Odaszáguldottam a fehér terítővel lefedett asztalhoz és a közepére helyeztem egy hatalmas tűzpiros rózsákból álló csokrot. Tökéletesen passzolt a tányérbeli mintához, s a szalvétához.
- Laura, azért van itt Dorothy, hogy ő terítsen- mutatott a szobalányunk felé anya.
- Csak segítek neki- mosolyogtam Dorothyra.
- Ahelyett, hogy inkább magaddal törődnél a szobádban... Förtelmesen nézel ki ebben a ruhában- emelte meg a karomat anya- Kérlek vedd fel az újat!
Soha nem szoktam ellentmondani anyámnak, így természetesen elindultam a szobámba, hogy átcseréljem.
Tegnap mikor hazaértem az ágyamon fogadott egy hatalmas halvány rózsaszín doboz, melyben a koktélruhám pihent. Anya rám szabatta direkt erre a napra.
Felvettem egy bőrszínemmel megegyező harisnyát, majd belebújtam a ruhakölteménybe, mely tökéletesen simult a testemhez, kiemelve a domborulataimat.
Apró összeillesztett rózsák alkották a tetejét, egy övvel ketté volt választva a ruha, s alul pedig picit elállt.
Imádtam.
Szőke hajamba raktam néhány hullámot, felül kihúztam fekete tussal a szemhéjamat, amikor valaki kopogott az ajtómon. A tükörből tisztán kivettem vendégem arcát.
- Matt!- mosolyodtam el és odaszaladtam a fiúhoz, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
- Úgy hiányoztál- mondta nekem, miközben kisimított az arcomból egy kósza hajtincset és a fülem mögé rakta.
- Te is- nyomtam a szájára egy gyors puszit.
- Nincs sok időnk- nézett a karórájára, majd leült az ágyam végébe- Hogy ment tegnap este?- nézett rám érdeklődően.
- Egy kósza gondolata se támadt a felől, hogy esetleg becsapnám őt.
Matt bólintott egyet.
- Nagyszerű.
- Azonban- szólaltam meg hangosabban, mint az előbb, s tettem egy kört a szobámba- Van egy kis gondunk.
Matt szeme elkerekedett.
- Gond? Miféle gond?- ugrott fel az ágyról, és idegesen beletúrt a hajába.
- Zoey tegnap meglátott Christopherrel. Képzelheted, hogy meg volt lepődve... Soha nem látott még rajtam olyan kihívó ruhát, ha jobban belegondolok...
Matt az íróasztalom alá tolt szék támlájára helyezte a két tenyerét.
- Senkinek nem szabad megtudnia semmit. 3 hónapja játsszuk ezt a játékot, most nem szállhatunk ki!
Bólintottam egyet.
- Egyet értek. Ha már ennyi időt kellett arra szánnom, hogy elhitessem mindenkivel, hogy fasírtba vagyunk, akkor most nem adok fel semmit... Főleg, hogy egyre közelebb vagyunk a célhoz.
Matt némán meredt rám egy teljes percig.
- Gyűlölet- szólalt meg, ezzel megtörve a csendet. Kérdőn néztem rá- Gyűlölet- ismételte- Ezt érzek magam iránt... Belerángattalak az egész ügybe, veszélybe sodortam az életed, hisz csalinak használlak, ráadásul nem mutatkozhatunk nyilvánosan együtt sehol sem...
Odamentem hozzá, és teljes erőmből magamhoz szorítottam. Fájó volt tőle ezeket a szavakat hallani.
- Ne mondj ilyeneket, Matt, kérlek. Én vállaltam mindent.
Matt megrázta a fejét és elhúzódott tőlem.
- Te ezt nem érted, Laura... Egyszerűen nem értheted...
- Fejezd már be az önsajnálatodat Matt! Nagylány vagyok, azt csinálok, amit én akarok- zártam le a témát.
Ismét közelítettem hozzá, a nyaka köré fontam a karjaimat és gyengéd csókot leheltem az ajkaira.
Ekkor hallottam meg a lépcső nyikordulását.
Gyorsan ellöktem magamtól a fiút, aki egyenesen az ágyamba zuhant, én leültem a tükröm elé és kezembe vettem a hajsütőt.
A következő percben kopogás hangzott fel az ajtómon.
- Szabad- kiáltottam.
Melissa óvatosan bedugta a fejét, majd megkérdezte, hogy zavar e.
- Zavarni? Ugyan már, ne butáskodj... Végre hozol egy kis életet a szobámba, ha érted mire gondolok- mondtam neki, de közben Mattre pillantottam.
Melissa elpirult. Tudtam jól, hogy nem szereti, ha előtte marjuk egymást, de így lett hitelesebb az alakításom.
- Tulajdonképpen csak szólni akartam, hogy megérkeztem, és ha nem gond, akkor átszeretnék nézni Chadhez- mutatott a bátyám szobája felé.
- Csak tessék- mosolyogtam rá, majd kikapcsoltam a hajsütőt- Mi úgyis indulunk a teraszra, hogy elfoglaljuk a helyünket és üdvözöljük az újonnan érkezőket.
- Okééé- felelte elnyújtottan és kiment a szobámból.
- Mi lesz Zoeyval?- néztem kétségbeesetten Mattre.
- Találj ki egy történetet... Megcsaltalak, és így akarod visszaadni, vagy mit tudom én... Eltudsz vele hitetni ilyesmit?
Megvontam a vállam.
- Nem hiszem, hogy gondot okozna- beletűztem a hajamba egy pontosan olyan formájú rózsát, mely a ruhám felső részét adta- Induljunk.
A teraszt a napsütés még fényesebbé és szemkápráztatóbbá varázsolta: a hatalmas üvegasztalt, melyen a fehér lepedő nyugodott, elkezdték belepni a vendégek, lágy zene szólt az egyik sarokból, amely könnyed és tompa csevegéssel kavarodott. A rózsák rendezettsége és egészséges kinézete pedig harmóniát sugallott.
- Mr. Thompson, örülök, hogy eljött- nyújtottam ki a kezemet apa régi barátja felé, aki egyben a kollégája is volt. A férfi arca felragyogott.
- Szervusz Laura, hogy megy az iskola?- kérdezte tőlem.
- Remekül- válaszoltam illedelmesen, majd a pillantásom a nyíló kapu felé tévedt. Libasorba jöttek be a barátaim- Ha most megbocsájt...- és már mentem is eléjük.
Elöl haladt a két Lockwood testvér, azaz Austin és Justin, akik egy fiatal vörös hajú szemüveges nőt fogtak közre.
- Mrs. Lockwood, örülök, hogy láthatom- nyújtottam a kezemet a nő felé, aki határozottan megrázta.
- Részemről a szerencse. Meg tudnád nekem mondani, hogy Mrs. Morgan itt van e már?
- Igen, körülbelül 10 perce érkeztek meg, ott ül- mutattam Melissa és Jessica édesanyja felé.
- Köszönöm.
A fiúk mögött hirtelen feltűnt Zoey Olson, aki hihetetlenül lenyűgözőnek tűnt... Citromsárga koktélruhája annyira csinosan feszült rajta... Annyira könnyed volt és egyszerű, hogy irigykedni kezdtem rá.
- Hé, Laura!- örült meg nekem a barátnőm és megölelt.
- Hol hagytad Briant?- néztem rá.
- Sajnos nem tudott jönni- felelte egyszerűen. Tudtam, hogy legszívesebben most azonnal kiszedné belőlem az igazságot a tegnappal kapcsolatban, de sajnos a társaság, amely mindenhol körbe vett minket ezt nem tette lehetővé.
- Milyen volt az állatkert?- néztem rá, majd Austinra pillantottam válaszért.
- Fantasztikus, élményekben gazdag! Épp elcsíptünk egy fókashowt és a szereplőjévé váltam!- újságolta Zo.
- Hisz ez remek!- ekkor ismét nyílt a kapu.
Egy szőke hajú fiatal srác jött be rajta szmokingba öltözve.
- Bocsássatok meg- mondtam a barátaimnak, és odasiettem a kapuhoz.
Megragadtam a fiú karját és lerángattam a díszkövekkel kirakott járdáról az előkertbe.
- Mit keresel itt?- támadtam le.
- Hallottam, hogy villásreggelit rendeztek, gondoltam megleplek- felelte mosolyogva.
- Christopher, mondtam már, hogy nem szeretném, ha a barátaim előtt együtt mutatkoznánk jelenleg...
- Gyönyörű vagy- dicsért meg Chris, meg se hallva szavaimat.
Az ujjait végigcirógatta a harisnyás combomon.
- Chris, Chris, Chris! Állj!- toltam el magamtól huncutul, de közben legbelül végtelen undort éreztem iránta.
Nem sejthet meg semmit... De a bulin sem maradhat... Mitévő legyek?
A következő pillanatban a tőlem lehető legszenvedélyesebben megcsókoltam és harapdáltam az ajkait.
- Ez a szerény szűzies külső milyen vad belsőt takar- suttogta.
- Ha te azt tudnád... - válaszoltam neki és beletúrtam a hajába- Chris- néztem a szemeibe- Tényleg menj el, kérlek.
- Lau...
- Chris... Ha szeretsz, akkor elmész...- játszottam ki a zsarolós kártyát.
Chris bólintott egyet.
- Oké, oké, fogtam az adást, de hétfőtől hozzá kell szoknod a közelséghez- felelte mosolyogva a fiú.
- Ezt meg hogy érted?- néztem rá mosolyogva, bár leginkább pánikba estem.
- Úgy, hogy beiratkoztam a sulitokba- nyomott egy puszit az ajkaimra- Na szia- és már el is viharzott.
Gyors léptekkel újra a teraszon teremtem, ahol anyám ideges pillantását kaptam el.
- Ezek szerint mindenki megérkezett- csapta össze a két tenyerét- Dorothy, kérlek hozzad!
Leültem Chad és apám közé, majd az ölembe helyeztem a szalvétát.
Dorothy az asztal több pontjára rakott le egy tálcát, melyen zöldfűszeres bundás kenyér és pirítós,  illetve egyszerű házi kenyér volt. Ezután a sonkatekercses tálak következtek, majd végül az omlettesek.
- Dorothy, hol a tavaszi tálca?- nézett körbe aggódva az anyám, mire Dorothy sürgő léptekkel besietett a konyhába, majd egy szempillantás alatt újra előtermett kezében egyensúlyozva a paradicsommal, paprikával, uborkával, hagymával és más zöldségekkel megrakott ezüst tálcával.
Én szedtem egy kis omlettet, miután a körülöttem lévő idősebbek végeztek, majd szúrtam a villámra némi felvágott paradicsomot, s elvettem körülbelül két félszelet pirítóst, majd jóízűen falatozni kezdtem.
Miután befejeztük a lakomát (melyet anyáék burkolt formában egy üzleti tárgyalással kötöttek mindig össze), a felnőttek kávéztak, mi pedig bevonultunk a nappaliba a teás bögrénkkel, Matt, Chloé és Jessica kivételével.
- Kipukkanok!- mondta Austin, ledőlt a bőrkanapéra és kigombolta a nadrágját.
- Austin- szólt rá Justin.
- Mi az?- nézett rá értetlenkedve.
- Semmi- semmi- rázta meg a fejét Justin, majd Zoeyra tévedt a pillantása.
Austin mellé ledőlt Chad és Melissa, Justin elkezdte vizsgálni a falon függő kitömött állatfejeket, Zoey pedig az egyszemélyes fotelbe dőlt és lehunyta a szemét.
- Milyen kényelmes- jegyezte meg.
Odamentem mellé és oldalasan elhelyezkedtem a kanapé karfáján.
- Gyakrabban kellene átjönnöd- próbáltam puhítani a lelkét, és minél kedvesebben bánni vele.
- Miért szakítottatok Mattel?- bukott ki Austinból. Egyenesen a szemembe nézett.
- Austin- szólt rá ismét a bátyja.
- Most mi van?- emelte fel kérdőn a kezét és picit összehúzta magát, mintha rossz fát tett volna a tűzre.
- Semmi baj- feleltem- Mert volt egy kis nézeteltérésünk a sítáborban és nem tértünk napirendre felette.
Zoey mellettem megrázta a fejét.
- De hát ti annyira összeilletek... Mármint te vagy az agycsászár, ő pedig az embertudós...- Zoeyt mindig is becsültem, amiért őszinte velem. És ettől csak nagyobb bűntudat ébredt bennem, hisz én hazudni fogok neki nemsokára...
- Lehet, hogy a császár és a tudós nem megfelelő párosítás...- vetette fel viccesen Austin- Túl okosak vagytok egymáshoz, fogalmazhatunk így is- az biztos, hogy Austin sem köntörfalaz.
- Meglehet... De skacok, beszélhetnénk másról?- kérleltem őket.
Justin odament Chad háta mögé.
- Haver sajnálom, hogy nem te kaptad meg a fiú főszerepet- veregette meg a bátyám vállát - És erről jut eszembe az új téma: Miért Erik Logan kapta meg a szerepet?
Amint elhangzott ez a mondat, és amint az emberi agy felfogta, Melissa úgy ugrott fel Chad mellől.
- Micsoda?- nézett hol Justinra, hol Zoeyra- De hát nem is mondtad el!- meredt végül Zoeynak.
- Én próbáltam... Ez volt a rossz hír, de te elviharoztál...- emlékezett vissza a lány.
Melissa beletúrt a hajába:- Meg se merem kérdezni, hogy mi volt akkor a jó hír...
- Te kaptad meg a lány főszerepet- mondta halkan Zo, olyan cincogva, mint egy ártatlan kis szürke egér.
- Ez nem jó hír, ez katasztrófa! Így többet kell vele együtt lennem a próbák miatt... Ráadásul ez azt jelenti, hogy újra visszajön az iskolába- gondolkozott el Mel, mire Austin újra megszólalt:
- Én bírtam a srácot, jó fej.
- AUSTIN!- pirítottunk rá mindannyian.
- Jól van, jól van, befogtam- sértődött egy picit meg a fiú.
Chad végül felállt és odament a lány felé, majd súgott valamit a fülébe, mire Melissa bólintott és felmentek az emeletre.
- Biztos meghúzza- suttogta Austin kacarászva.
Megfogtam egy párnát és hozzá vágtam teljes erőmből.
- Ez volt az utolsó, ígérem!- emelte fel védekezően a kezeit a magasba- Csak ígérd meg, hogy legközelebb is meghívsz a villásreggelitekre!
Erre már belőlem is kitört a nevetés, oldalra néztem, ahol Justin még mindig Zoeyt nézte, amint lehunyt szemmel sziesztázik a kanapén.
Úgy éreztem nem kell Matt Bendernek lennem, a profi emberelemzőnek és ábrázolónak, hogy leessenek dolgok nekem is. Itt folyik valami... Nem voltam benne 100% biztos, de valami nem stimmel ezzel a háromszöggel.
Ekkor nyílt mögöttünk az ajtó, és Matt dugta be a fejét.
- Elég volt a felnőttek csiripeléseiből!- közeledett felénk és leült Austin mellé Chad megüresedett helyére.
Austin megveregette Matt hátát.
- Sajnálom tesó...- mondta.
- Öööö... De mit?- nézett rá furcsán.
- Mondta Laura, hogy a sítáborban történtek...- kezdett bele nagy lendülettel magyarázni Austin, ám ekkor mellőlem repült egy párna felé, amely egyenesen a fejének szállt.
Először Justinra gyanakodtam, de ő túl messze volt a dobás szögéhez képest, majd észrevettem, ahogy Zoey karja egyenesen Austin felé mutat- tehát ő követte el.
Justin elnevette magát, majd adott egy pacsit Zo-nak.
- Itt meg mi folyik?- jött be apa a nappaliba, miközben egy szivart tartott a kezében- Kértek valamit?- nézett a vendégekre.
Mindenki megrázta a fejét.
- Szórok Dorothynak, hogy az üres bögréket vigye ki- nézett a kávézó asztalra- Na és hova fogjátok beadni a jelentkezést?- nézett körbe a társaságon.
- Még nem gondolkoztunk rajta- válaszolta Zoey.
- Nem-e? Hiba, súlyos hiba! Ha jól tudom jövőhéten lesz a főiskolák és egyetemek bemutató hete. Remélem aktívan részt fogtok venni rajta, hisz a jövő a ti kezetekben van, meg kell ragadni a lehetőségeket!- oktatott ki minket apa.
- Esküszöm, hogy odatesszük magunkat.
Apa rám mosolygott.
- Hol van Chad?- kérdezte.
- A szobájában, mindjárt jön- válaszoltam egy picit ingerültebben a kelleténél, mire apa vette a lapot és lelépett.
Dorothy pár tized másodperc alatt tett rendet körülöttünk, hozott be egy kis válogatott süteményt nekünk, majd megkérdezte, hogy szükségünk van e valamire.
- Minden kitűnő, Dorothy, elmehetsz- mondta Chad udvariasan.
Éppen fogyasztottuk el a potya nasinkat, amikor a terasz felől tányér csörömpölés hallatszott, majd kiabálás.
Mindnyájan felpattantunk és kimentünk, hogy megnézzük mi folyik ott.
Deborah, azaz Melissa és Jessica édesanyja idegesen kapta fel a táskáját az egyik szekrényről.
- Hallatlan dolog ez... Jessica, gyere megyünk!- rángatta fel a lányát az asztaltól, majd körbe nézett- Hol van Melissa?- nézett ránk.
- Fent a szobában- feleltem.
- Mit ácsorogsz még ott? Menj és most azonnal szólj neki, a kocsiban megvárjuk.
Sarkon fordultam, és sierős léptekkel caplattam fel a lépcsőn Chad szobája felé.
Kopogtatás nélkül berontottam. Az ágyon ültek.
- Melissa, az anyukád szól, hogy mentek... Történt valami, de fogalmam sincs, hogy mi!- mondtam neki.
- Már meg se lepődök anyán- vonta meg a vállát Mel- Akkor sziasztok!- és kitopogott a magassarkújában a szobából.
- Te nem mész?- nézett rám Chad.
- Mi a fene van köztetek?- mentem hozzá közelebb.
Chad kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Közted és Melissa között- magyaráztam az értetlenkedését látva.
- Barátok vagyunk.
- Na persze...- leültem az ágyra mellé és kinyújtottam a lábaimat- Melissa kiskorunk óta oda van érted.
- Tényleg?
- Ó, Chad, ne legyél már ennyire vak!
Ekkor kinyílt újra a szoba ajtaja, és anya dugta be a fejét.
- Soha többé nem barátkozhattok Morgaenékkel... Amit ez a nő leművelt... Kész hisztérika!- ült le anya Chad íróasztalához.
- Mi történt?- nézett rá Chad.
- Kifejtettem a nem tetszésemet Erik Logannel kapcsolatban... Illetve megemlítettem Melissa ribanc viselkedését is...
- Anya!- szóltam rá.
- De most miért Laura, te is pontosan tudod, hogy ez az igazság. Mindig is különcök voltak ezek a Morgan lányok...
- Lilly, kérlek hagyd békén a gyerekeket!- jött be apa is.
- De ha egyszer nekem van igazam!- kelt ki magából anya.
Apa elnevette magát (biztos voltam benne, hogy a szervezetében lévő alkohol tette ezt vele), odament anya mellé és megcirógatta az arcát.
- Neked mindig igazad van, édesem- mondta kicsit szaggatottan- Gyere, hagyjuk a gyerekeket magukra- unszolta anyát, mire ő beadta a derekát és kivonultak.
- Mióta tudsz te Melissa érzéseiről?- kérdezte Chad.
- Chad, ő a legjobb barátnőm, olyan számomra, mint egy nyitott könyv! Mellesleg már tárgytalan a dolog...
- Miért?
- Hallottad anyát mit gondol Melissáról és úgy ám blokk a Morganekről. Mintha Rómeót és Júliát játszanátok- nevettem el magam.
- Kifele!- mutatott az ajtó felé Chad.

14. fejezet

- Nem merek oda nézni- rakta a szeme elé a kezeit Melissa- Kérlek Zo, tedd meg helyettem!- bökött oldalba.
- Akkor elrontanám az egész varázsát- feleltem óvatosan.
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!- kérlelt még mindig a szemét szorítva.
Odapillantottam a hirdetőtáblára: egy citromsárga A/4-es papír díszelgett rajta fekete betűkkel, körülötte körülbelül 10 diák alkotott egy kisebb csoportot- de ahhoz elég sokan voltak, hogy elérhetetlenné és megtekinthetetlenné tegyék a lapot. Többen közülük az olvasottak után tapsikolni kezdtek, voltak akik csalódott arccal vonultak el, és voltak olyanok, akik megvonták a vállukat, mintha nem is érdekelné őket egyáltalán az előadás.
Vettem egy mély levegőt és elindultam a drámatagok között.
A lap tetején hatalmas dőlt nyomtatott betűkkel díszelgett a CSAVAR felirat, mely a színdarab címe volt, közvetlenül alatta a darab tartalma volt olvasható zárójelben apró betűkkel, s ezt követte a darabban szereplők nevei, s mellette azok a nevek, melyek az előbbit megfogják testesíteni és életre kelteni.

CSAVAR

( Cassie Passmore az iskolai ranglétra legalján található, titokban teljesen oda van az iskola legmenőbb fiújáért- Ben Murrayért. Ben haverjai sokat cukkolják a lányt, ám egy fogadás következtében Ben szoros kapcsolatba kerül Cassievel, de csak ez után jön az igazi "csavar". A másfél órás előadást musical darabok teszik lenyűgözőbbé.)

Cassie Passmore - Melissa Morgan

Ben Murray - Erik Logan

...

Először teljes szívemből megörültem barátnőm sikerének, és igazából nem is állt szándékomban elolvasni a többiek nevét, de egyszerűen megakadt rajta a szemem... Hiszen pont alatta volt!
Hogy fogom én ezt elmondani Mel-nek?
Egyáltalán mi a fenét keres itt Erik Logan?
Kiküzdöttem magam a diákok közül és lassan odalépegettem a még mindig szemszorító Melissához, aki izgatottan megkérdezte, hogy: -Na?
Megköszörültem a torkom.
- Van egy jó és egy rossz hírem...- kezdtem.
- Na neeeeeeeeeeeeee- vette le a kezeit a szeméről, s mikor hozzászoktak az érzékszervei a hirtelen rájuk törő világossághoz, hozzám fordult- Nem kaptam meg. Semmi gond, fel voltam erre készülve.
- Igazából...
- Ne magyarázkodj, komolyan mondom, hogy nem zavar! De most mennem kell- és már el is viharzott.
Én nyitott szájjal és kézzel álltam egy helyben, amikor valaki megszólított a hátam mögül.
- Te mit csinálsz itt, így, ebben a pózban?
Megfordultam és bezártam az ajkaimat. Austin mosolygott rám.
- Éppen próbáltam elmondani Melissának a jó és a rossz hírt, de nem várta végig, hogy elmondjam.
- És mik voltak azok?
- A jó az volt, hogy megkapta a szerepet... A rossz pedig, hogy...- ekkor valaki a nevemet kiabálta a folyosó túlsó végéből.
- ZOEY! ZOEY!- jött oda Laura, mikor észrevette Austint bólintott egyet felé, de nagyobb jelentőséget nem fordított rá- Ma mit szólnál ha jönnél velünk moziba? Eddig jön Chad, Melissa és felőlem ti is jöhettek.
Legszívesebben rá vágtam volna, hogy szívesen megyek, de ez nagy anyagi vonzattal járt együtt, melyben nem bővelkedtem jelenleg.
Austin észrevette a zavarodottságomat és gyorsan válaszolt helyettem.
- Sajnáljuk, de mi már terveztünk valamit közösen.
Laura bólintott egyet felvont szemöldökkel. Tudtam jól, hogy nem hiszi el az egészet.
- Mit?- billentette oldalra a fejét, melytől még kecsesebbnek tűnt.
- Mi el fogunk menni...- kezdtem bele a mondatba, majd Austinra pillantottam mosolyogva, bár legbelül sikítottam.
- Az állatkertbe- tett pontot a mondatom végére Austin.
- Gyanúsak vagytok ti nekem- mutatott ránk a mutatóujjával- Ti már nem csak barátok vagytok- mosolyodott el.
- Hogy mi?- prüszköltem a nevetéstől.
Ekkor tűnt fel a folyosón Justin, Laura megkocogtatta a vállát és megkérdezte tőle: - Szerinted sincs fiú és lány között barátság?
Justin végigmért minket, majd kisebb gondolkodás után megjegyezte:- De van- és már ment is tovább.
Laura kíváncsian tekintett a távolodó fiú után, majd rám tévedt a pillantása, ezután Austin következett. Az arcán látszott, hogy az agya mennyire zakatol.
- Kérek fényképet- szólalt meg végül mosolyogva- Bizonyítéknak- és már el is tűnt.
A homlokomra csaptam a kezem.
- Köszönöm- mondtam.
- Ugyan már...- el indultunk az ebédlő irányába, kivettünk egy-egy fehér tálcát és rápakoltuk a kaját.
Péntekenként a többieknek ilyenkor elfoglaltságuk van: Melissa újonnan Chaddel gyakorol a zeneterembe, Laura festő szakkörön tölti az idejét, Chloé pedig nyomtalanul eltűnik állandóan, így csak ketten szoktunk ebédelni Austinnal, meg néha csatlakozik hozzánk Justin is.
- Tudod, hogy ez mit jelent?- nézett rám mosolyogva Austin.
Megvontam a vállamat, mert nem igazán értettem, hogy mi jár éppen a fejében.
- Értelmesen töltjük a délutánunkat.
- Még pedig hol?- rakta le a tálcáját a másik oldalamra.
- Az állatkertben- feleltem az érkezőnek, aki történetesen Justin volt.
- Ma mentek?- nézett az öccsére.
Austin túlzottan beleszúrta a villáját a rántott csirkemellbe többször egymás után, majd késsel levágott egy darabot és a szájába kapta, miközben lassan, kimért mozdulatokkal bólintott.
- Mióta itt vagyunk azóta tervezem, hogy elmegyek oda- adta a tudtunkra Justin, majd az öccse tányérjára meredt, amiben a gyilkosság történt, melyet Austin vitt véghez- Te aztán eléggé feszült vagy.
- Ó...- tekintett Austin is a tányérjába- Csak kicsit rágós volt a hús, és ilyenkor mindig felhúzom magam.
Megtöröltem szalvétával a számat.
- Titeket is meghívott Laura a villás reggelire holnap?- nézett rám Justin.
- Persze. Náluk ez szinte hagyomány. Tavasszal kezdődik a szezon és körülbelül nyár végéig tart- magyaráztam, hiszen ez valóban az volt: egy hagyomány. Mióta az eszemet tudom ( és mióta barátságot ápolok Laurával) részt veszek ezeken az összejöveteleken. Igazából titokban mindig is imádtam őket- csodával töltött el állandóan a kifinomult felszolgálás, a merész és pikáns falatok, az ízvilágok, illetve a gyönyörű díszítés és az előkelő megjelenés.
- Akkor holnap találkozunk ott- nézett rám Justin az aranybarna szemeivel.
Elmosolyodtam és hirtelen olyan zavarba éreztem magam.
- Figyelj, nincs kedved csatlakozni hozzánk?- kérdeztem meg, mire hatalmas csörömpölés hallatszott Austin felől: a tányérjába ejtette a villáját, s hatalmas szemekkel meredt rám bocsánatkérően.
Justin is értetlenkedve figyelte Austin fura viselkedését, majd megvonta a vállát és visszafordult hozzám:- Az jó lenne, de mára vagyok beosztva a Beth'-ben.
- Értem... Nos, akkor talán legközelebb.

***

Leszálltunk a buszról, kidobtuk a kukába a feleslegessé vált vonatjegyet és jókedvvel indultunk el a bejárat elé, keresztül egy parkon, ahol egy elefánt szökőkút árasztotta magából a friss és hideg folyadékot. A kövezett járda szélén színesebbnél színesebb virágok vonzották oda a méhecskéket, a fűben pedig néhány mókust lehetett észrevenni.

Austin megvette a jegyet egy 5 perces sorban állás után, beérve az állatkert területére hirtelen túlcsorduló boldogság árasztott el. 

Odaszaladtam a már régről jól ismert madárétel kiadagolóhoz és beledobtam a buszon előkészített aprómat a nyílásba, és elfordítottam a kart, mire a gépezetből hálásan 1 kiló barna táplálék szaladt egy szürkés zacskóba. 

- Merre induljunk el?- nézett rám mosolyogva Austin.

- Természetesen jobbra!- tartottam ki a kezem a jobb oldalra mutatva- Arra vannak a madarak, először őket etetjük meg, mert nem fogom bírni 2 és fél órán keresztül cipelni a tápot.

Austin elnevette magát.

- Most mi van?- néztem rá értetlenül.

- Csak... Olyan aranyos vagy ilyenkor. Mint egy kislány.

Tudtam, hogy ezt jóindulatból mondta, de nem igazán szerettem ha kislánynak titulálnak. Ne érts félre, ki voltam békülve a külsőmmel: világosbarna hajammal eleinte nem voltam elégedett, de később rájöttem, hogy ez teljesen egyedi- amit pedig nagyon szeretek. Ehhez párosultak az éjfekete szemeim, melyek tükörből egészen közelről nézve annyira gyönyörűek voltak- ám messziről kicsit kancsalnak tűntem tőlük, ráadásul a lágy arcommal együttvéve túl babás a külsőm. Plusz a ruháim is elég lezserek voltak; imádtam az epres és katicás csatomat, ami alapból gyerekes.
Odasóztam a bal vállába Austinnak egy jobb egyenes zsibbasztót.
- Soha többé nem foglak dicsérni- nézett rám elkerekedett szemmel, majd elnevette magát és picit magához húzott, így körülbelül 5-6 darab táp lehullott a talajra.
Elindultunk a napsütésben, bár még picikét így is hűvös volt.
A telefonommal fényképeztem a madarakat, Austinnal ketten megetettük őket, majd a párducketrec előtt lévő öld padra leültünk pihenni és kinyújtani az alsó végtagjainkat.
Austin néhány perc múlva felpattant mellőlem és eltűnt, de kevés idő elteltével újra felbukkant kezeiben egy-egy kerek dobozos fagylalttal, és az egyiket felém nyújtotta.
- Remélem szereted a csokoládés-vaníliás fagylaltot keksz darabokkal és csokoládé öntettel- mondta közben.
- Ó, Austin, erre igazán nem volt semmi szükség- néztem rá kicsit elpirulva.
- Ne butáskodj már, ez csak fagyi.
Elvettem tőle és a kanállal már egy adagot a számba is tettem. Valóban kitűnő ötlet volt ez... Észre se vettem, hogy a szervezetem mennyire kívánta...
- Mellesleg igen, szeretem- néztem rá fülig érő szájjal.
- Ráhibáztam- vonta meg a vállát.
Belapátoltuk a fagyijainkat és még picit üldögéltünk egymás mellett élvezve a napsütést.
- Imádom a nagymacskákat- jegyeztem meg a párduc felé pillantva.
- Úgyszint.
A délután száguldó sebességgel telt, rég éreztem magam ennyire jól. Imádtam világ életembe állatkertbe járni, mert annyira nyugodt a légkör, és olyan harmónia uralkodik. Ami érdekes, hogy iszonyatosan féltem a kígyóktól, békáktól és egyéb gusztustalan bogártól, ám itt az üveg mögül csodálattal töltöttek el. Annyira érdekesek az állatok.
Mikor a fókákhoz értünk javában zajlott a fókashow, így csatlakoztunk a tömeghez a tribünön és mi is figyelemmel kísértük az előadást. Annyira édesek voltak! A piros-citromsárga csíkos labdát passzolgatták egymásnak, az egyik fóka "énekelt", hulahoppokon ugrándoztak át, tapsoltak egy-egy mutatvány után és csúszdáztak a vízbe.
- És most zárásként, szeretnék kérni egy önkéntest!- kiáltotta a fókák gondozója. Több gyerek jelentkezett, ujjongott, kiáltott... Többek között én is.
- ADAM, ŐT! ŐT!- kiáltotta mellettem Austin magasba emelve a kezemet, miközben ezerrel mutogatott rám.
Rám tévedt a gondozósrác szeme és elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét és elkezdett integetni.
- A világosbarna bőrkabátos lányt szeretném kérni!- mondta felénk.
Többen rám néztek.
Első reakcióm az volt, hogy megnéztem, hogy valóban én vagyok e a világosbarna kabátban. Mikor felfogtam, hogy valóban engem említett elindultam a lépcsőkön le.
- És most Sissy elfog búcsúzni!- mondta a közönségnek, miközben megfogta a kezem:- Ne félj!- súgta oda nekem, bár nem igazán tudtam, hogy mitől kellene tartanom, hiszen annyira édes állatok a fókák.
- Állj oda!- mutatott egy emelkedőre a srác.
Úgy tettem.
- SISSY!- nézett a fókára, aki abban a pillanatban kipattant a vízből és elindult felé- Puszi- adta az utasítást a gondozófiú.
A fóka odacsúszott mellém, feltámaszkodott egy magasabb emelkedőre, majd lehajolt hozzám és egy puszit adott az arcomra.
Egyből megcsapott egy bizonyos halszag, plusz nem igazán voltam felkészülve arra a hideg vizes cuppanóra, amit kaptam tőle, de ezek nem számítottak. Annyira örültem, és olyan jó volt! Ez egy olyan élmény, amit soha nem fogok elfelejteni!
- Gyere ide!- szólt nekem a fiú, mire odamentem mellé. Megfogta a kezem, magasba emelte és együtt meghajoltunk.
- Köszönöm, hogy megnézték!- mondta, mire a közönség elkezdte elhagyni az addigi ülőhelyét és őrültek módjára elindultak kifele.
- Mióta foglalkozol fókákkal?- kérdeztem a fiútól.
- Mondhatni születésem óta- mosolygott rám a fiú, majd egy falat halat odadobott az egyik fókának- Szia Austin!- fordult oda a megjelenő fiú felé- Kezet fognék veled, de tiszta trutyis vagyok.
- Semmi gond Adam.
- Ti ismeritek egymást?- néztem a két fiúra.
Adam elnevette magát- Még szép. Austin volt általános iskolába a legjobb fej- mondta, és most egy másik fókának dobott egy falat halt.
A mögötte lévő fóka, pedig a fejével megbökte a lábát, így jelezve, hogy ő kimaradt a potyakajából.
- Tessék Sissy, nem felejtettelek el- tartotta a magasba az eleséget, mire a fóka hátrahajtotta a fejét és kinyitotta a száját, majd várta, hogy landoljon benne az étel- Hogy van Justin?- nézett Austinra.
Austin megvonta a vállát, majd rám pillantott- Jól- válaszolta tömören.
- Összekaptatok?- kérdezte Adam, majd felemelt egy üres vödört a földről.
- Mondhatni.
- Egyszer eljöhetne ő is... Fogadjunk, hogy mióta ide költöztetek még nem is volt itt- Adam lehajolt és összeszedte a játékokat, amit a műsorban használt. A fókák időközben egy ajtó előtt sorakoztak fel, majd az egyik egy leírhatatlan hangot hallatott.
- Haver, ha megbocsátotok, nekem most rohannom kell, amint látjátok a fókák kezdik elveszíteni a fejüket- mutatott a sor felé- Örülök, hogy megismerhettelek... Öhm...
- Zoey- segítettem ki.
- Zoey- bólintott egyet- Gyertek el majd máskor is, és keressetek fel!- ezzel elvonult, mi pedig folytattuk a kirándulásunkat a jegesmedvék irányába.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni Austin mondata... Mégis mit jelentsen az, hogy " Mondhatni..." Miért kaptak össze? Mióta az ismerőseim, azóta egyszer nem hallottam veszekedni őket (leszámítva amikor a számítógépezés miatt megy a harc, de az nem vészes, mert fél perc múlva lecsillapodnak a kedélyek).
- Min gondolkozol?- nézett rám Austin.
Megráztam a fejem.
Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, de olyan pofátlanságnak éreztem...
- Csak bambulok- mosolyogtam vissza rá- Köszönöm- mondtam végül.
- Mit is?
- A délutánt. Ha nem jutott volna eszedbe, mikor Laura... Meg most ez a fókapuszi...
- Jó cuppanós lett. Biztos tocsogott a nyálban- kacagott.
- Hogy őszinte legyek, ja. De akkor is ez volt visszamenőleg a legjobb puszim!
Ekkor Austin lépett egy nagyot, így elém került, én pedig majdnem neki mentem, de még idejében megálltam. Felnéztem rá, egyenesen bele a szemeibe.
Ő is engem nézett.
Annyira közel álltunk, hogy éreztem ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa. Annyira közel, hogy tisztán hallottam a légvételét, és éreztem ahogy az arcomba áramlik a kifújt levegő. Annyira közel, hogy elfelejtettem a külvilágot. Annyira, hogy letévedt a pillantásom az ajkaira, melyet pont akkor nyalt meg- a közelségtől még ellenállhatatlanabbá váltak a kecses íveivel és halovány színével.
Én... Annyira megkívántam...
Ekkor Austin jobb oldalra hajolt és adott egy puszit az arcomra, pont ott, ahol a fókától is kaptam,  majd újra mellém szegődött.
- Sikerült túlszárnyalnom a fókát?- nézett rám pajkosan.
Miért nem csókolt meg? Talán fél a visszautasítástól... De hát én simán visszacsókoltam volna!
Megráztam a fejem.
- Közel sem- feleltem gyengéden, de legbelül remegtem a megemelkedett adrenalin szintemtől.
- Talán legközelebb- vonta meg a vállát, és elkacagta magát.
Azon kezdtem el morfondírozni, hogy ő nem érezte, azt amit én? Azt a vágyat... Olyan erős volt ,mint még soha...
Te jó ég, már megint mikről fantáziálgatok! Biztos én képzeltem már megint oda többet, mint ami valójában megtörtént. Ráadásul ő a legjobb fiúbarátom, és meg akarom mutatni Laurának, hogy igenis létezik lány és fiú között barátság.
Vegyük például Melissa és Chad kapcsolatát, ők is tök jól kijönnek egymással és csak barátok...
Ahogy én is az vagyok Austinnal...
És nekem amúgy is Justin tetszik... Vagyis ha jobban megnézem Austint... Akkor ő is...
Nem, nem, az lehetetlen. Nem tetszhet egyszerre ennyire két fiú... Nevetséges vagyok.
És visszatérve... Miért vesztek össze? Mi történt?
Hirtelen megálltam és magam mögé tekintettem, mintha mögöttem lenne a válasz.
- Jól vagy?- tette a vállamra a kezét Austin.
Bólintottam. Miért hazudok?
Megráztam a fejem. Austin felnevetett.
- Sejtettem. Bökd ki, mi zavarja a csőrödet.
- Miért vesztél össze Justinnal?- néztem rá komolyan.
Austin levette a vállamról a kezét.
- Miattad- felelte.
Hirtelen nem kaptam levegőt. Egyszerre keveredett bennem az értetlenkedés és a nevetés.
Ez az egész röhejes.
- Miattam?- értetlenkedtem.
- Aha- bólintott- Kérsz kürtöskalácsot?- nyúlt a zsebébe az aprópénz után, majd a sorba beállt.
- Te most komolyan megpróbálsz elszökni előlem?- mentem utána.
- Nem előled. A kérdéseid elől- suttogta.
Egyszerűen nem bírtam feldolgozni a hallottakat.
- Tessék?
- Aj, Zo... Most jönne az a rész, hogy miért vesztünk össze miattad. És erre nem akarok válaszolni.
- Én nem értelek- vontam fel a szemöldökömet.
- Sose baj- és odafordult az árushoz, mert ő következett a sorban- Egy vaníliásat szeretnék- mutatott rá az egyik kalácsra. Az eladó kiemelt egyet a sok közül nagy csörgés közepette és odanyújtotta Austin felé, mire a fiú a markába szórta az apró pénzt.
- Kérsz?- tartotta felém.
- Kösz, nem- feleltem lassan.
Most mi van? Mit titkolnak előlem, vagy mi folyik itt?
Úgy érzem, hogy lemaradtam valamiről. Mintha mindenki titkolna valamit...
A minap Melissa túlzottan jó kedvű volt, Erik váratlanul feltűnt, Matt és Laura kapcsolata kritikán aluli, ráadásul Laura  titokban találkozgat szerintem valakivel, Matt pedig állandóan a telefonját bújja, vagy éppen a laptopját. Chloé mostanában rébuszokban beszél, és felettébb rejtélyes, Austin meg Justin összevesztek.
De ezek nincsenek kapcsolatban egymással, mégis olyan, mintha lenne összefüggés a dolgok között. Mintha én siklanék át egy tök logikus és egyszerű ügy felett...
- Azt ne mondd, hogy még mindig rajtunk rágódsz és keresed az okokat- bökött meg a könyökével Austin.
- Te nem érzed úgy, hogy valami itt nem stimmel?
Austin megint elkezdett nevetni.
- Egyet érzek... Ez a kürtöskalács isteni. Biztos nem kérsz?
Ebből csak annyit tudtam levonni, hogy Austin is benne van a dologban, bármi is legyen az.
És addig nem nyugszom meg, amíg a végére nem járok a dolgoknak...
A hat órási busszal hazajöttünk, majd elbúcsúztunk egymástól. Én úgy tettem, mintha haza fele tartanék, de közbe az egyik kis utcába lekanyarodtam, ami a belváros felé vezetett.
Nagy csilingelés kísért, amikor kinyitottam a Beth' ajtaját. A főnököm szerelte fel még tavaly ezt a feng-shuis csengettyűt az ajtó felé, mert szerinte vonzza a vendégeket, úgy érzi, hogy ez jelenti a kezdetet, hisz csilingel, ha új vendég érkezik, szóval számunkra ez egy jelzés értékű csengő.
Hogy őszinte legyek, eleinte mindig felpillantottam a csilingelésre, de egy év után teljesen hozzászoktam a hanghoz, és most már olyan fokig jutottam, hogy fel sem tűnik.
Odamentem a pulthoz és leültem a székre.
- Szia Zoey, hozhatok valamit?- jött oda Annabell, a kollégám.
- Ó, szia Anne, ha nem gond, akkor azt szeretném, hogy Justin szolgáljon ki- magyaráztam neki.
Annabell kacsintott egyet.
- Persze, most épp hátul van, mert pakol, de oda küldöm Nicket...- és már el is tűnt a színről Anne.
Egyenesen a kék lengőajtót figyeltem. Vártam, hogy nyíljon. Csak vártam és vártam. Vártam. Kezdtem kifogyni a türelmemből... Babrálni kezdtem a farmeromat... Rápillantottam a karórámra...
- Zoey? Hát te?- hallottam meg végre Justin hangját.
- Egy epres turmixra fáj a fogam- mosolyogtam rá kedvesen.
- Azonnal hozom.
Végignéztem, ahogy belerak pár epret a turmixba, hozzáad néhány kanál cukrot, felönti tejjel és a többit...
Végül egy keskeny pohárba kitöltötte, majd lökött bele egy élénkpiros szívószálat.
- Tessék- rakta le elém.
- Köszi- és már bele is kóstoltam- Üm... Ez finomabb, mint az enyém! Mi a titkod?
Justin elnevette magát (kísértetiesen hasonló volt a nevetése Austinéval).
- A speciális hozzávalóm- mondta.
- Mi az?
Justin körbenézett, majd közelebb hajolt hozzám és csendesen odasúgta:
- A szeretet.
- Dili- válaszoltam neki két nevetés közepette.
- Milyen volt az állatkert?- érdeklődött.
- Fantasztikus! Kár, hogy nem jöttél...- folyamatosan néztem az arcát, hátha elárul valamit.
- Igen, nagy kár... De mindig van következő alkalom.
Bólintottam egyet, majd ittam két kortyot a turmixomból.
- Nem is voltál ma beosztva dolgozni- tértem a lényegre.
- Tessék?- nézett rám elkerekedett szemmel.
- Nem voltál ma beosztva. Tudom, hogy nem... Itt van Nick, és mindig úgy vagytok beosztva, hogy vagy ő van itt, vagy te.
Justin elkezdte törölgetni mellettem a pultot.
- Kell a pluszpénz- szögezte le.
- Értem- mosolyogtam rá megint tündérien, bár tudtam, hogy hazudik.
Justin lecsapta a rongyot a pultra.
- Megtudtad, hogy összekaptunk Austinnal- nézett rám komolyan.
- Meg bizony.
- És azt is tudod, hogy miattad.
- Úgy van.
- Addig nem mész el, ameddig nem tudod meg a pontos okot.
- Egy tapodtat se mozdulok.
Justin lehunyta a szemét, majd megdörzsölte. Fáradtnak tűnt.
- Jobban örülnék, ha Austinnal beszélnétek erről- kezdte- Én csak annyit mondok, hogy a sors megismételte önmagát.
- Tessék?
- Sajnálom Zo, többet nem mondhatok- emelte fel védekezően a kezeit.
Megráztam a fejem.
- De nekem ennyi információ nem elég.
- Ismétlem, sajnálom, Zo- valóban szomorúnak tűnt a tekintete.
A szemem elkezdett kiszáradni. Nagyszerű... Elérzékenyültem... Hülye könnyek! Hülye hazugságok! Hülye élet!
Levágtam a pultra a turmix árát és sebesen elindultam a kijárat felé.
- Zo! ZO! ZOEY!- kiáltott utánam Justin, mire minden vendég hol rám, hol rá pillantott.
Eszem ágában sem volt, hogy megforduljak.
Kinyitottam az ajtót, mire megszólalt ismételten a csengő.
Hmmm... A csengő... Nem volt igaza a főnöknek, ez nem mindig a kezdetet jelenti... Hiszen nem csak akkor szólal meg, ha vendég érkezik. Ez egyben a véget is mutatja, hisz akik bejöttek, azok előbb-utóbb ki fognak menni.
Ezen gondolkoztam haza fele menet, miközben a sötétebbnél sötétebb utcákon haladtam végig, ahova még a lámpa fénye se esett. De kivételesen nem féltem. Dühös voltam mindenkire.
Egy lány nevetését véltem hallani a szemközti oldalról olyan 5 méterrel arrébb. Olyan ismerős volt ez a nevetés... Nem rendelkezik sok ember ilyen idétlen nevetéssel... Az ismerőseim közül csak Laura... De mit keresne Laura erre, a szálloda fele?
Ismételten győzött a kíváncsiságom és áttértem a másik oldalba, nem törődve azzal, hogy ismeretlenek is lehetnek az előttem lévők, és akár ki is rabolhatnak.
Mikor közelebb értem, a fiú a lányt az egyik ház falának lökte és úgy csókolta meg. A ház pont az egyik lámpa alatt volt, így ha akarnám láthatnám is a lány arcát. A baj csak az, hogy a fiú teljesen kitakarta.
- Ugye, hogy megmondtam?- kérdezte a fiú a lánytól, miközben végigsimított a lány haján, ami szőke volt...
- Mit?- ez tuti Laura. Ezer százalék...
- Hogy az enyém leszel, Laura- mondta a fiú és újra megcsókolta.
Ki ez a vad fiú és mit tett az én tökéletes barátnőmmel?
Matt miért hagyja ezt?
Odamentem a turbékoló párhoz, megkocogtattam a fiú vállát.
A fiú lassan oda fordította a fejét felém.
- Mi van?- kérdezte tőlem.
Ám én nem a fiút néztem, hanem a lányt, akinek az ingének a gombjai olyannyira ki voltak gombolva, hogy tisztán láttam a királykék melltartóját.
- Zoey?- nézett rám rémülten, majd sebesen elkezdte magát rendbe hozni.
- Te mit művelsz itt?- néztem rá értetlenül.
- Én... én... én csak...- kereste a szavakat Laura. Feltételezéseim szerint alkohol befolyása alatt állt. Hirtelen megfogta a kezem:- Kérlek ne mondd el senkinek! Mindent elrontanál!- nézett rám könyörögve.
Legszívesebben felpofoztam volna, hogy térjen már végre észhez, de valami volt a hangjában.
Régóta ismerem Laurát, és biztos voltam benne, hogy fog tudni kielégítő választ adni.
Bólintottam.
- Bízhatsz bennem.