Folytatás

Véget ért a MÁSODIK kötet, de ne aggódj!
Itt a HARMADIK:

http://laura-oconnor.blogspot.hu/


Ha még az ELSŐT se olvastad, akkor lesd meg:
http://mel-morgan.blogspot.hu/

Jó olvasást! (:

Valaminek a vége egy újnak a kezdete!

24. fejezet

- Elvileg ők ezt az útvonalat választották ki- mondta Justin.
- Mi?- kiáltotta Austin- Olyan nagy cseppekben esik az eső, hogy alig hallom, amit mondotok.
- Csak azt mondtam...- Justin felemelte a kezét és egyenesen előre mutatott- Hogy erre menjünk tovább!- emelte fel a hangját a fiú.
Ott cammogtam a testvérek között, és nagyon zavarban éreztem magam.
Sajnos nem volt még alkalmam kettesben maradni Justinnal és megbeszélni a történteket... Ez a bizonyos beszélgetés állandóan csak tolódott, én pedig itt maradtam egyedül a kérdéseimmel.
Végül úgy döntöttem, hogy írok neki egy cetlit, amit belerakok a melós táskájába, mert igazából nem is nagyon mertem megkérdezni nyíltan tőle a múlt eseményeit...
Vajon olyan dolgot műveltem Justinnal, amit Austin soha a büdös életbe nem fog megbocsátani?
- Min töprengsz, Zo?- kérdezte tőlem az idősebbik Lockwood.
Gyorsan valami logikus, ámde nem valós választ agyaltam ki.
- Csak azon, hogy nem vagyunk normálisak... Ilyen időben kint tartózkodni az erdőben...
Justin elnevette magát.
- Még visszafordulhatunk!
Megráztam a fejem.
- Ha már idáig eljutottunk, akkor ne hagyjuk cserben a többieket.
- Mi?- kiáltotta ismét Austin.
Justin odament mellé, és a vállára tette a kezét.
- Öcsi, neked el kellene menni egy fül-orr gégészetre!
- Ha-ha, marha vicces- sértődött picit meg Austin.
Egy kicsit megálltunk pihenni, illetve felmértük a terepet, hogy valóban jó irányban haladunk-e.
Felhúztam a kezemen a hosszú ujjú pulóvert, amit Laura adott nekem, majd elkezdtem bámulni az avart.
Szinte csillogott az esőcsepp a Hold fényében, amit néha sötét felhő takart el.
Ahogy ismét belemerültem a gondolataimba, úgy tekintettem le a cipőmre.
Az amúgy fehér cipőmön már kezdett látszódni a sár nyoma, bármennyire is próbáltam óvatosan lépkedni, az erdő talaja győzött.
És ekkor vettem észre.
Ott volt a cipőmön.
Először csak némán felpillantottam a fiúkra, akik kérdőn néztek rám, majd újra lenéztem a cipőmre.
Vajszínű volt, kisebb mint az öklöm és csak ott ült.
- ÁÁÁÁÁÁááááááááááááááááááááááááááááá!!!!!!!!!- sikítottam egy hatalmasat, felemeltem a lábam, mire a béka szép ívelten leugrott a földre és továbbment.
Mellettünk a fákról felszállt néhány madár a levegőbe, Justin odaszaladt és a számra szorította a kezét.
- Csss, ez csak egy béka volt-csitított- Ő jobban fél tőled, hidd el.
Gyorsan a szívemhez kaptam a kezem, éreztem, ahogy könnycsepp kezd gyűlni a kezemben és Justinra néztem. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, hogy ne kelljen a talajon lennem.
- Bocsi, bocsi, bocsi...- kaptam a fejemhez- Itt hisztizek nektek... Csak tudjátok, baromira félek a békától... Pánikszerűen.
Justin megrázta a fejét és mosolyogva megsimogatta a hátam.
- Semmi vész, itt vagyunk.
Abban biztos voltam, hogy Justin ott van velem, de Austint sehol nem láttam.
- Hol van Austin?- ugrottam ki Justin karjai közül.
Justin riadtan nézett körbe.
- Austin! AUSTIN!- kezdte el kiabálni, ám nem érkezett válasz.
- Az ott az ő ernyője!- mutattam a földre.
Justin felemelte.
- Austin!
Nem igazán akartam újra a talajt fűrkészni, mert eszembe jutott, hogy lehet nem csak békával találkozom, de tudtam, hogy Austinért akár meg is fognék egy kígyót vagy békát, csak ne essen baja!
- Itt vannak a nyomai, kövessük!- világítottam a zseblámpával a talajra, és most az egyszer hálát adtam az égnek, amiért puha, saras a talaj, mert így simán tudhatjuk, hogy merre tart.
- Add ide a kezed!- mondta Justin.
- Miért?
- Látod ott?- mutatott magunk elé- Baromi csúszósnak néz ki. Ha egyikünk netalán elesne, a másik visszaránthatja- pontosan tudtam, hogy burkolt formában arra célzott, hogy ÉN eleshetek és majd Ő segít rajtam.
Megfogtam a meleg, puha tenyerét és elindultunk.
- Te Justin... Nem az ilyen nyálkás, saras földet kedvelik a kígyók?- kérdeztem tőle, bár tisztában voltam a válasszal, köszönhetem ezt az Animal Planetnek.
- Hát... Ne ijedj meg, de előfordulhat, hogy... esetleg találkozunk eggyel.
Nyeltem egy hatalmasat.
Austinért kibírom.
Erős vagyok.
Elindultunk, én pedig végig azt hajtottam a fejemben, hogy Austin, Austin, Austin, Austin.
Hogy őszinte legyek, a szemem végig csukva volt, és rábíztam magam a véletlenre, no meg Justinra. Nem akartam látni, hogy hova lépek (vagy mire), csak haladni akartam.
- Austin!- kiáltotta Justin.
- És képesek vagytok kézenfogva... Á, hagyjuk- hallottam Austin morcos hangját.
Kinyitottam a szemem, megvizsgáltam, hogy biztos talajon állok-e, majd elengedtem Justin kezét.
- Aggódtam érted, mégis miért mentél el tőlünk?- kérdeztem a fiútól, aki megvonta a vállát.
- Nem volt kedvem nézni az enyelgéseteket.
- A... minket?- értetlenkedtem.
Austin megrázta a fejét.
- Ne csináljatok úgy, mintha nem történt volna köztetek valami... Megtaláltam a kis üzeneteiteket.
Hirtelen Justinra néztem.
- Na hoppá- nevetett mérgesen Austin.
Justin megőrizte a nyugodtságát és rám mosolygott, mintha azt szeretné közölni: Nyugi, Zo, tudom, hogy mi van köztetek. Szeret téged, és te is őt. Majd én elrendezem.
- Austin, te valamit nagyon félreérthettél...
- Akkor mégis mivel magyaráznád, hogy megőrzöd a titkát?- idézte a cetlire leírtakat.
Justin elnevette magát.
- Nem hiszem el, hogy képes vagy kérdőre vonni! De oké, elmondom, hogy igazából mi is történt: miután bejöttetek a kocsmába, meghívtam még egy körre Zo-t, erre tökre kiütötte magát. Magamat okoltam, hisz előtte már nagyon józannak tűnt. Felajánlottam, hogy haza viszem és így is történt. Hazagyalogoltunk, Bernard beengedett, befektettem az ágyába, mert szinte a lábán se bírt állni... Azt kérte, hogy kapcsoljam be a tévéjét, mert... Fél a sötétbe... Tettem, amit kért, pont a CSI ment. Már indultam volna el, amikor azt kérte, hogy... Játsszunk CSI-osat. Mondta, hogy hol van lap, és hol találok tollat. Azt mondta, hogy írjam le, amit diktál, ő meg majd holnap megfejti... Gondolom ezt egy az egybe elfelejtette Zo, és később meg kaptam tőle egy hasonló cetlit, amit megtaláltál...
- Ó- lepődött meg Austin. Látszott rajta, hogy már minden másra gondolt, csak erre az egyszerű és unalmas sztorira nem- Ez igaz, Zo?
Egy kicsit eltöprengtem.
Valóban ez lenne az igazság? Saját magamat húztam csőbe, és az ostoba játékom miatt kerültem Justint? A saját szavaimtól emésztettem éjszakánként betegesre magam?
Az eszem azt súgta, hogy igen, ez a teljes igazság, ám a szívem nem ezt mutatta. Lehet, hogy egyszerűen csak nem ezt akartam hallani... Képzeletbe már hányszor eljátszottam a gondolattal, hogy Justin és Austin is értem epekedik, és egymással harcolnak... Persze ezek csak kis ostoba gondolatok voltak, valójában soha nem szeretném, hogy ez a két jó testvér összevesszen- főleg miattam.
Pontosan tudtam, hogy Justin szándékosan hallgatta el, hogy mielőtt hazamentünk, előtte beugrottunk egy új szórakozóhelyre, és igazából ott ittam le magam...
- Zo, igaz?
- Azt hiszem... Most, hogy elmesélte Justin... Úgy hiszem igen, de sajnos nekem nagyon sok kép kiesett- vallottam be.
- Akkor... bocsássatok meg...
- Ugyanmár, semmiség. Nos, megkeressük még ma Don Omar kincsét?- emelte az égbe a térképet Justin, és újult erővel vágtunk bele a kalandba.
Idő közben csendesedett az eső, majd fél óra kutyagolás után el is állt.
Egyszer a semmiből lámpa fénye bukkant elő és tartott felénk.
- Ezek Lauráék!- állapította meg Austin- Hogy álltok?
- Sehogy. Nincs is olyan, hogy Don Omar kincse. Apa találta ki, hogy lekösse valamivel Chadet, amikor kis korában itt voltunk. Azóta se árulta el neki, hogy hazugság az egész- magyarázkodott Laura.
- Chad nagyon csalódott lesz- jegyeztem meg, és ezzel mindenki egyet értett.
- Mit szólnátok, ha jönnénk a következő viharban is a házhoz, és előtte elrejtenénk pár apró csecsebecsét, amiknek ma már semmi értéke nincs?- kérdezte Laura.
- Muszáj viharban?- jutott eszembe a gusztustalan béka, és a nem látott többi csúszómászó.
- Akkor 1 hét múlva?
- Király. Megnézzük majd a térképen, hogy még merre nem jártunk, oda elássuk és kész is!- csapta össze győzelemittasan a kezeit Austin.
- Már látom is, ahogy azt mondja Chad: Ez maga a mennyország!- nevetett Justin.
Én is szívesen nevettem volna a többiekkel Justin fantáziálgatásán, ám hirtelen beugrott egy kép, ahogy Justin ugyanezt a mondatot mondja, csak máskor.
Máskor...
Történetesen azon a péntek estén, amikor túl sok Martini folyt le a torkomon, és amikor a karjai között cipelt haza...


Azon a péntek estén...
-Elmész?- néztem a fiúra, aki nem igazán tudta eldönteni, hogy mit is kellene tennie. Annyira szédültem, és úgy forgott a fejem (a csukott szem, csak még rosszabbá tette a helyzetet)
- Persze.
- Ne hagyj itt!- siránkoztam.
- Megvárom, amíg elalszol, oké?- kérdezte és leült a kanapéra, megtartva ezzel a tisztes távolságot.
- Köszönöm!- mosolyogtam rá és lehunytam a szemem, de csak még jobban elkezdtem szédülni.
- A fenébe, soha többé nem iszok egy kortyot se!- kaptam a fejemhez, ami rettenetesen nyílalt.
- A józanodás kívánsága.
- A mi?- néztem rá.
- Amikor józanodik ki az ember és jönnek a tünetek, mindig ezt mondja.
Megpróbáltam helyeslően bólintani, de nem ment olyan könnyen, mint elméletben.
- Kapcsold be a tévét- emeltem a magasba a párnám alól kihúzott távkapcsolót.
Justin felállt és megnyomott rajta egy gombot.
- CSI:Miami. Kedvencem- mondtam a fiúnak.
Justin lerakta mellém a távirányítót és vissza akart ülni a kanapéra, ám én megfogtam a kezét.
- Nem harapok- mondtam neki, mire leült mellém az ágyra, miután arrébb húzódtam- Szerinted fogok emlékezni?
Justin bólintott.
- Egész biztosan. Ez már a józanodás része.
A fejem a vállára döntöttem.
- Nem baj?- kérdeztem tőle halkan.
- Dehogy.
Éreztem, hogy zavarban érzi magát velem.
- És... Hogy tetszik a szoba?
- Ez maga a mennyország- nevette el magát- több csatornátok van, mint nekünk a tévében... És örülhetsz, hogy egyedül vagy ebben a hatalmas szobában.
Kicsit elhúzódtam tőle.
- Szerinted is megváltoztam?- a hangom megremegett.
Justin vett egy mély levegőt és a szemeimbe nézett.
- Szerinted is megront az új életem?
Justin felnézett a plafonra és kereste a megfelelő szavakat.
- Zoey, neked van a világon a legnagyobb szíved. Téged nem ronthat meg semmi. Erős vagy, és magabiztos. Megérdemelted azt, hogy most itt legyél.
Nagyon őszintének hangzott és akaratlanul is elmosolyodtam.
- Szoktál gondolni rám? Vagy megpróbálsz észre sem venni? Én úgy érzem, hogy köztünk volt valami... Lehet nem fogtam fel még, de szerintem én falat húztam közénk, miután megismertem Austint- tört ki belőlem a már rég óta gyülekező gondolatcsokrom, amit eredetileg a világ végéig szerettem volna őrizni magamban.
Justin meglepődve pislogott rám, nem is csodáltam: nem éppen vagyok a szavak embere, ha magamról van szó... Én egyszerűen gyűlölök az érzéseimről beszélni, és nem is tudok. Hirtelen izzadni kezd a tenyerem, gyorsabban veszem a levegőt és a szememmel mindenfelé nézek, csak oda nem, ahová kellene.
- Én...- szólalt meg Justin, majd sóhajtott egyet.
Odahajolt az arcomhoz közel, egy pillanatig azt hittem, hogy meg fog csókolni, de csak a homlokomra adott egy puszit.
- Te már Austiné vagy- suttogta halkan.
A homlokpuszitól az egész testem zsibbadni kezdett (ami nem jó párosítás a fejfájással és a fülzúgással), lehunytam a szemem (meg is bántam), majd ránéztem Justinra.
- Tehát szoktál- mondtam ki kerek perec.
Justin csak nézett, de nem szólt.
- Jobb lesz, ha most megyek- állt fel az ágyról Justin, meg se várva a válaszomat kiment a szobámból.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon, amikor bezárult mögötte az ajtó. Tetszek neki. És jóformán átadott Austinnak.
Feltápászkodtam az ágyról, végigtapogattam a falat, amibe lehetett kapaszkodni, abba kapaszkodtam.
Kivágtam a szobaajtót és szaladtam le a lépcsőn.
- Justin!- kiáltottam, mikor meghallottam a lift közeledésének a hangját.
A fiú megfordult, odaszaladtam hozzá, összekulcsoltam a kezeimet a nyakán, és se szó, se beszéd: megcsókoltam.
Az egész testem libabőrös lett, a testmelege egyenesen jól esett a lehűlt végtagjaimnak.
Justin elhúzódott és kérdőn nézett rám.
- Csak gondoltam, ennyi jár neked is- vontam meg a vállam.
Tudtam, hogy Justin szíve szerint tovább csókolna, de többet jelent számára az öccse, akit soha semmi pénzért nem szeretne megbántani.
Elkezdtem hátrálni, és visszacaplattam a lépcsőn, Justin pedig kicsit kómásan beszállt a liftbe és megnyomta a földszint gombot.
A szobámban újra belehuppantam az ágyamba és lejátszottam az agyamban újra és újra ezt az őrült pillanatot, melyet az imént éltem át.
Felemelő volt. Álmon túli álom. Jól mondta Justin: Ez maga a mennyország.
Ám később eszembe jutott, hogy egy nem éppen kellemes dolog után történt a csókunk (kiadtam magamból mindent és biztosra veszem, hogy nem rózsaillatú volt a leheletem...), tehát kezdtem megbánni a tettem, majd szép lassan kirajzolódott előttem Austin arca... Társult a megbánásomhoz a lelkiismeret furdalás.
El akartam mindent felejteni.
Meg nem történtté nyilvánítani ezt az éjszakát.
Én úgy érzem kezdem szeretni Austint, nem akarom elveszíteni...
Mi van, ha Justin elárulja, mert nem bírja magában tartani?
Hát akkor... Bele se merek gondolni. Talán mindkettőjüket elveszíteném, ráadásul miattam lennének rosszba...
Engem kajak megrontott a pénz. Régebben ilyet soha nem tettem volna!
Csak felejtenék el mindent! Bárcsak, bárcsak, bárcsak!

Most
- Zoey, te még a Föld nevű bolygón vagy?- rázott meg Laura.
Megfogtam a barátnőm karját és kicsit félrehúztam.
- Odafigyeltél pszichológián?- kérdeztem tőle- Természetesen odafigyeltél, milyen hülye kérdés...
- A lényeget, Zo- tette karba a kezét.
Megköszörültem a torkom.
- Öhm... Hát...
- Könyörgöm, törekedj a pontos és értelmes beszédre! Hamarabb megértem, amit mondani szeretnél, higgy nekem!
Csúnyán néztem a lányra.
- Az agy felejthet el dolgokat, ha el akarja?- hadartam el.
Laura picit elgondolkodott.
- Természetesen. Például valami trauma miatt... Mondjuk haláleset. Ekkor az agy akár hamis emlékképeket is szülhet, amelyek nem valósak, csak azt hitetjük el magunkkal.
- Oké, ez több információ, mint amire szükségem van.
- Miért kérded?- érdeklődött Laura.
Megráztam a fejem.
- Csak múltkor néztem egy filmet, és nem láttam a végét... És szerintem ez állt a háttérben.
- Egyszerűbb lett volna, ha megnézed a végét, minthogy ilyenkor faggass engem erről- mondta.
- Bocsi, bocsi. Csak nagyon érdekelt.
- Semmiség, mindig szívesen áll az agyam a szolgálatodra!
Visszamentünk a többiekhez, akik időközben megegyeztek abban, hogy elindulunk a házhoz.
A tóparti háznál már ott ült a veranda lépcsőjén Melissa és Chad.
-  Hamar feladtátok Don Omar kincsének keresését- világított rájuk a lámpával Austin.
Chad Melissára mutatott.
- Szerintem kificamította a bokáját.
- Semmi bajom nincs!
Jobban szemügyre vettem őket: mind a kettejük ruhája teljesen saras volt, néhol egy-egy levél állt ki a hajukból.
- Mi történt veletek?- ment oda Laura, hogy jobban megvizsgálja Mel bokáját.
- Csak a kezébe adtam a térképet- vonta meg a vállát Chad- És bebizonyosodott, hogy a lányok nem tudnak eligazodni rajta.
- El tudnak, csak éppen a fiúk olyan hülye térképnek nem nevezhető firkálmányt adnak oda, ami nem is valós!- kelt a maga védelmére Melissa.
- Műholdtérképes felvétel.
- És mégis hány éve készült? Lehet, hogy akkor még nem volt ott az a szakadék vagy mi...
Chad elhallgatott.
- Hadd tippeljek: sétáltatok, sétáltatok, Chad világított, Mel bújta a térképet, egyikőtök se nézett a lába elé, és valami gödörszerűbe lecsúszdáztatok.
Chad elkezdett tapsolni.
- Gratulálunk, nyertél egy piros színű hifitornyot kék színben!
- Ha-ha.
Laura keresett mindenkinek régi, száraz ruhákat, amik véletlenül se a méretünkhöz passzolt: én kaptam egy Go! feliratú hatalmas szürke pulóvert és egy pici strandnadrág szerű alsót.
Befészkeltük magunkat a nappaliba, és felelsz vagy merszet játszottunk.
- Mikor pisiltél be utoljára?- kérdezte Austin Melissától. Mindenki a fiúra nézett, aki megvonta a vállát- Mi van, most ez jutott hirtelen eszembe!
Melissa elgondolkodott.
- Ha jól emlékszem hetedikbe... Vagy nyolcadikba? Inkább hetedikbe...- pirult el a barna hajú lány.
- Elfogadva- mondta Austin, mire Melissa az üvegért nyúlt, hogy megpörgesse.
Az üveg csak pörgött, és pörgött, Matt szabályszerűen várta, hogy az üveg szája rá mutasson, Justin csak unottan figyelte a mozgását, én pedig a szemem elé tettem a kezem, mert elegem volt, hogy mindig nálam áll meg.
- Laura!- lökte oldalba húgát Chad.
- Felelsz vagy mersz?- kérdezte Mel.
- Felelek.
- Ööö... Hova mész továbbtanulni?
Laura kicsit vonaglott a válasszal.
- Még nem döntöttem el... Komolyan! Beadtam több egyetemre, de még nem jött visszajelzés, így erre nem igazán tudok válaszolni...
Hirtelen kiszáradt a szám.
Felálltam a földről és leporoltam a fenekem.
- Valaki kér üdítőt?- néztem körbe a társaságon.
5 kéz lendült egyszerre a magasba.
- Apám, ti inkább kiszáradtok, minthogy kimenjetek a konyhába?- csóváltam meg a fejem.
- Várj, segítek!- jött utánam Justin.
A konyhában kicsi hely volt, de sikerült elférnünk kényelmesen.
Justin kivette a hűtőből a szőlőlét, illetve az ásványvizet, míg én a poharakat mosogattam.
Mikor az utolsó poharat törölgettem egy fehér kendőbe a fiúhoz fordultam.
- Justin... Kérdezhetek valamit?- néztem rá.
A fiú nyelt egy hatalmasat, és bólintott.
- Hogyne.
- Miért hazudtál?
Justin lerakta az asztalra az üdítőt és rácsavarta a szájára a kupakot.
- Hazudtam volna?- vonta fel a szemöldökét.
- Igen! Ne játszd meg magad, emlékszem a csókra...
Justin kérdőn meredt rám.
- Nem volt csók...
Hátrébb léptem egyet.
- De, volt! Emlékszem!
- Zoey, esküszöm, hogy nem.
Megráztam a fejem.
Az lehetetlen.
Emlékszem rá... Ott volt a szobámban, mert felvitt... Majd elindult haza, de én utána mentem...
- A liftnél!- mutattam rá- Ott csókoltalak meg!
Justin közelebb lépett hozzám és a vállamra tette a kezét.
Belenézett egyenesen a szemembe és úgy mondta:
- Zo, sajnálom, de közöttünk nem volt semmi csók.
- Hazudsz- suttogtam.
- Zo...
Csak egyféleképpen bizonyosodhatok meg afelől, hogy Justinnal csókolóztam-e... Ha újra megcsókolom.
Lehunytam a szemem, a kezeimet a nyaka köré fontam és adtam egy puszit az ajkára, majd amikor nem tapasztaltam ellenállást, akkor kicsit beszívtam az ajkát az ajkaim közé és...
- Hazugok- mondta valaki a hátam mögött.
Gyorsan elugrottam Justintól és Austinnal találtam szembe magam.
A számra tapasztottam a kezeimet, ami az előző csóktól volt megdagadva.
- Austin, figyelj- szólt Justin.
Austin ciccentett egyet és sarkon fordult.
Kérdőn néztem Justinra, aki szemmel láthatóan tépelődött, hogy kövesse-e az öccsét, vagy maradjon velem.
- Sajnálom- böktem ki tehetetlenségemben.
Soha nem akartam, hogy miattam legyen testvérháború, mégis sikeresen kirobbantottam. Furdalt a lelkiismeret, illetve a tanácstalanság az érzéseimmel kapcsolatban.
Fogalmam nincs, hogy mit akarok, és tudom, hogy előbb, vagy utóbb választanom kell.
- Nem te tehetsz róla. Én hazudtam nektek...
Justin letámaszkodott a pultra.
Lassan odaléptem hozzá.
- Én csókoltalak meg. Mind a kétszer- juttattam eszébe- Ugyanannyira hibás vagyok, mint bárki más. A kíváncsiságom hozott ide...
- El kellett volna löknöm magamtól...- ütött ököllel a falba.
Még most se értem, hogy miért jó püfölni a tárgyakat, ha ideges az ember... Úgy látom a fiúknál ez valami indulatlevezetés-féle dolog...
- De nem tetted- húztam ki az utolsó szál gyufát.
Justin belenézett a szemeimbe.
- Miért?- kérdeztem tőle.
Semmi válasz nem érkezett.
- Miért?- ismételtem meg- Mondd el, hogy miért?!
Justin elindult kifele a konyhából.
Gyorsan a nyomába eredtem és sikerült a verandán utolérnem.
- Nem mehetsz így el! Addig nem, míg nem magyarázod meg!
A fiú egy pillanatra se figyelt a szavaimra.
- Mondd el!- ütöttem meg a vállát- Mondd már el, hogy miért nem löktél el magadtól!
Justin mikor megunta, hogy sorozatosan ütéseket mérek a vállára (ami körülbelül olyan erősségű lehetett, mint egy szúnyogcsípés), megfordult, megragadta a csuklómat és magához rántott.
- Mert szeretlek!- mondta indulatosan.
Én csak pislogtam és bámultam rá tátott szájjal, és próbáltam összerakni a kirakót, amelyből rengeteg darab hiányzik...